Robert Galbraith: Kakukkszó

(Cormoran Strike 1.)

Gyorsan essünk át a  a kötelező mirőlszólon: Meghal egy szupermodell Lula Landry, mégpedig úgy ahogy egy médiafogyasztó azt elképzeli egy agyonsztárolt kokós szupermodellről, kiugrik a luxuslakásának az  erkélyéről.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott hetekig csámcsognak ra jta a bulvárlapok. megírják a sztorikat mindenféle képzelt vagy képzeleten felüli szemszögből, majd szép csendben unalomba fullad a hír.
Igen ám, de  a lány bátyja nem nyugszik bele, hogy öngyilkosságként zárják le az ügyet és felkeres egy magánnyomozót, hogy piszkálgassa meg kicsit a dolgot.  Pont jó embert talál meg, mert bár senki sem hiszi, hogy itt több van a dolog mögött, mint amit már szétszedtek a lapok, de az éppen anyagilag és magánéletileg is a padlón levő  Cormoran Strike a leszerelt afganisztáni veterán  kis vacillálás és lelkiismereti vívódás után elvállalja az ügyet. Innen aztán egy igazán jó krimi indul.

Drukkoltam Rowlingnak, hogy jó legyen a könyve, mert szeretném, ha kimosná belőlem a Harry Potteren megtollasodott írónő képét.  Már az Átmeneti üresedéssel is meglepett, de az akkora váltás volt, hogy nem is tudtam hirtelen hová tenni, bár igazából  tetszett, csak úgy magáért. Már ott is eltekintettem az összehasonlítgatástól, úgyhogy most sem fogom, csak annyit, hogy , most aztán rendesen haverok lettünk.

Strike a magánkopó egy kicsit sem az a lucky batman,  inkább egy gyökértelenségben vergődő Marlowe  Vuki, de mégis a munkájában magabiztos és olyan  mindenekellenére pasis,  Robin a titkárnője meg kicsit ugyan  macskanő, de éppen csak annyira, hogy ne marveles  képregényfigura legyen, hanem mindig kézközeli  simogatnivalóan  kedves , de eszes  társ.  Klasszikus krimi stílusra  épített mai történet a karakteres főszereplőkkel. Nem sajnálta Rowling a szereplői karakterizálása közben a részleteket az olvasótól. Strike inkább egy jó eszű de rossz magánéletű  a férfiasnál egy gorillányival szőrösebb, féllábú és bumfordin pasi, Robin pedig  teljesen hihető  több mint titkárnőfigura,  egy hús-vér nő, aki nem a szőkeségétől, hanem a szolid rátermettségétől lesz vonzó.

Ha rajtam áll(na)  a megteremtett nyomozó figurája kapna még megbízást, mert maradt ebben elvarratlan szál, a két vezéralak előzményekben csak érintett magánéletével kapcsolatban.

(és tessék. aki kér, az meghallgattatik )

Robert Merle: Mesterségem a halál

Rudolf Lang egy bigott katolikus, de eléggé elborultan  fegyelmező, a gondolatokra is rátelepedő apai szigorral megvert családban nőtt fel. Belekódolta az apa, hogy miként lehet a szembenézést kiváltani egy felsőbb szintről kapott magyarázat és felelősség nélküli megváltással, paranccsal.  Ezt a labilitásban vergődő,  válasznélküliségből kifejlődő  valamiféle fogódzót kereső képzetet súlyosbította az adott társadalmi közegben uralkodó  kor  torz ideológiája.

Hamar, még kamaszként  bekerül a kérdés és kétség nélküli parancsuralmi katonaságba, ahol a feletteseinek is feltűnik, hogy mennyire szolgálatkészen követi az utasításokat, nem kérdőjelezi meg a parancsokat, a tisztesség nála a kifogás nélküli megfelelést jelenti. Az erkölcs számára kizárólag a saját rábízott feladatának a becsületes   és  teljes körű végrehajtását  takarja.  Az élete során a tipikus kisemberként is  ezt az elvet követi, mind a munkájában, mind a magánéletében,  tekintet nélkül a környezetében  létező embertársaihoz fűzhető humánus érzelmekre nézve .

A birodalmi ideológiát maradéktalanul magáénak tudja, mert így igazolni látszik a gyerekkorától végigkísérő ördögtől való félelemben a gonosz is,  akit  a zsidókban vél  felismerni  így semmi aggálya nincs azzal, hogy a kapott feladat éppen ennek az embercsoportnak a módszeres és nagy hatékonyságú kiirtása.  Nem rendíti meg az elhivatottságában sem a bajtársainak a halált, mint kiutat választó meghasonulása sem a felesége tükörállítása.

Egy fontos célja van, a legnagyobb precizitással és hűséggel helytállni a parancsnak  meg parancsnokának az utasítását és elvárását illetően.

Félelmetes precizitással és tárgyiassággal adja vissza Merle a lelki terror alatt fejlődő gyerek majd az elveihez és a parancsnokához hű, racionálisan eszmekövető tömegmészáros lágerparancsnok életrajz szerűen elmesélt beszámolóját.  Az olvasó meg nem érti, hogy ez hogyan működhetett, miért működhetett. Hol volt a morál? Pedig erre is választ ad a könyvbéli elbeszélés. Pont ilyen módon, mint ahogy Rudolf Lang kezelte a feladatot. Tisztességesen végrehajtotta a kapott parancsot. A miért nem az Ő dolga.

Hátborzongató mind a stílus, mind a tartalom. Pont mint a valóság, amit megmintáz.

„– Lang – mondta –, maga veszedelmes ember. A főfoglár felém fordította fejét és szigorú tekintetével végigmért. – És tudja, miért veszedelmes ember? – Nein, Herr Direktor. – Azért, mert tisztességes. Aranykeretes szemüvege villogott. Folytatta: – Minden tisztességes ember veszedelmes. Csak a söpredék veszélytelen. Főfoglár, tudja,miért van ez így? – Nein, Herr Direktor. – Főfoglár, szeretné tudni az okát? – Természetesen, Herr Direktor, szeretném tudni. – Mert a söpredék csupán érdekből cselekszik, egyszóval kicsinyesen.”

Dragomán György – Háy János – Parti Nagy Lajos – Tóth Krisztina: Expander

Talán Dragomán lóg ki a következő mondatomból, mert egy fél fehér király után nem mondhatom magam Dragomán olvasónak, de ettől az apró kicsinységtől eltekintve nyugodt szívvel állítom, hogy a négy író (költő) a klasszikus(kávéházi) tárcaírás műfajkereteit feszegetve, a mai olvasói igényeket nagyon is kielégítik. Kerek, ütős, aktuális de irodalmi színvonalú írások. Bár (itt újból meg kell jegyeznem a korrektség kedvéért, hogy DGY nem tartozik az általam ismert írók közé) az első történet láncot leszámítva elég magas elvárással kezdtem bele a válogatásba, azt kell mondjam (és itt már nem teszem margószélre Dragománt mint újhúst), hogy nem okoztak csalódást. Mindenki nagy biztonsággal azt adta, amiért megvettem ezt a kötetet. Parti Nagy a mavilági elmekontrasztikus paradoxációival, Háy az amikor én még kissrác voltam utánozhatatlajaival és Tóth Krisztina a szívemhez közeli léleksimogatóan emberi szervleirásaival. És most direkt a végére hagyva, hogy ilyenmódon hátba tudjam dicsérni a sorkezdő Dragománt, a boszorkányosan lüktető varázstörténetével. Felhívnám a figyelmet külön az írása hajbontogató kezdő és befejező kép párhuzamára. Jó (számomra) új írókat felfedezni,mert ilyenkor még minden írásfinomsága új felfedezés örömével hat a nyitottolvasói kiváncsiságomra.