Mágikus realizmus. Ez már annyira mágikus, hogy a realizmus már szinte észrevehetetlen benne. Oké, Rushide, szóval ééérted a béna poéntot,(kacsint) na de hogy egy mitikus rocklegendáriumba oltott betépett antik realitishowt lapátoltál össze majdezer oldalon, az még tőled is sok nekem. Valahol a sokadik szájbarágós mondatnál futott ki alólam ez a könyv. Bocsi Salman, de nem is az, hogy nem értem, bár meglehet ez van a fanyalgás mögött, mert van mibe belegabalyodni, de inkább az van, hogy így, ebben a formában nem érdekel. Akkor sem ha körbe körbe ismételgeted a kétségtelenül széleskörű ismereteidre épülő globálisan nagyívet kibélelő mítikus alapot.
Végig olvastam ugyan, de igazából feladtam még a vége előtt. Leheletnyi csalódás van bennem emiatt. Pedig jól kezdődik.
“1989-ben Bálint-napon, életének utolsó napján Vína Apszará, a legendás énekesnő zokogva ébredt álmából, melyben emberáldozatul szánták őt az isteneknek.“
És való igaz, hogy sok jó mondat is van benne , (ha ér egy ilyen összetett regényből kiragadni) mint pl:
„Ha a barátság üzemanyag, készletei nem kifogyhatatlanok.“
Vagy:
„Szóval miért kell egy vak embernek optikus, Yul?
– Optimizmusból, Johnny. Optimizmusból.“
Vagy egyik kedvencem:
„Lady Szpenta volt ott a legkevésbé olvasott nő, ám szinte himalájai tudatlanságát illető derűs közömbössége az ifjabb (és jóval okosabb) Amírban valamiféle szórakoztató tiszteletet ébresztett, mely – ha az események más irányt vesznek – talán barátsággá is mélyülhetett volna.“
Aztán jön a világkörüli kulturális képzeletbomba. Persze aki úgy be van állva mint a szereplők, annak könnyű, de tisztán, (na jó egy kis kialvatlan allergiagyengített immunrendszerrel alámosva) nem feltétlenül egy jófajta vattacukorfelhős körhintaszédülésérzet, amit egy mágikus-realista regénytől várok.
Szóval sok volt. Vagy inkább túl sokk. Sok a csapongó szál, sok a háttérpárhuzam a mitologikus alapra, (orfeusz és euridiké) tolt zengzet, sok a számomra nem ismert zenei vonal, megszakításokat, utánaolvasásokat igénylő utalások, párhuzambeemelések, való és regénysík keveredése.
„Csak azok látják a képet – mormolta –, akik kilépnek a keretből.“
Na én nem tudtam most kilépni. Elvesztem a szürreális allúziók tengerében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése