Baráth Katalin: Arkangyal ​éjjel

Igen, hasonlítgattam. Ott ült Dávid  Veron mellettem az elején. Be is szólt néha a realisztikus jelennek.  Aztán szép csendben visszalopakodott a maga viszonylatában a korát meghaladó idősíkjába, de mégiscsak egy aluljárómocsoktól mentes gőzös és lóvontatta, nőszoknyás korba, hogy átadja a helyét az ízig vérig mai Méregzsáknak aki arcpír nélkül , viszont jól irányzott tökönrúgással fogadja a sértéseket. Nem fogok feministázni, mert  nincs itt semmi feminista hang, csak simán emberi. És az emberségnek nincs neme, még akkor sem, ha az erőszak egyébként nemre irányuló. Nagyon aktuális időbeni feldolgozása egy örök aktualitásnak, és ebből kifolyólag nem valószínű, hogy regény klasszikus lesz a beleszőtt jelenidejű poénjaival és ikonjaival,  ki fogja tudni száz év múlva mi az a Napirajz, (bár minden tiszteletem Merényié és természetesen E!) de itt és most ez a könyv hat. Egészen a zsigerekig, mert a stílusa is zsigeri. Még akkor is, ha éreztem némi direktséget a szövegben(tényleg csak halványan), de a pikírtség és a no PC mindent vitt.

Egy hangyányit tolni kell lefelé a didaktikusság potméterén és egy új Baráth-ság kezdete lehet  ez a vonal. Mert gondolom és remélem, lesz itt még mit mondani.

Keresztültrappoltam a Moszkván, aminek a közepébe a felújítás ürügyén akkora lyukat ástak, mintha rajta keresztül akarnának eljutni Tokióba. Elnézve a kerítéseket és az óriás munkagépeket, amik a betondarabokból ácsolt Csomolungma tetején trónoltak mozdulatlanul, ugyanezt az eredményt érték volna el akkor is, ha nem hívnak ki tűzszerészeket az ásás közben talált világháborús bombákhoz, csak simán hagyják őket felrobbanni.