Raana Raas: Csodaidők 2. – Kiszakadtak

Az első olvasás alkalmával kicsit féltem tőle, mert a második részek statisztikailag igazoltan mindig gyengébbek szoktak lenni. Itt nem ez történt. Semmivel sem marad el az elsőtől. Sőt, itt meg sem tört az olvasói lendületem a történetmesélés közben. Persze így újraolvasva ez a félelem már nem játszott. Az első olvasáskor ami visszavetett, inkább az, hogy emocionálisan lettem megboxolva. Szörnyen szorongatott az erős deja vu érzés, a deportálós részeknél. Nem is tudtam nem kommentálni magamban dokumentum jellegű képsorokkal, hiába a fényévnyi távolság. (ez kicsit zavart, de hát ez a hátránya, ha valaki vetít miközben olvas) 
Aztán mivel ez a másodolvasatom ezzel a könyvvel és beszélgettünk is róla közben a szerzőjével, már tudom, hogy mi inspirálta a történetszálat, el is olvastam azóta Eta ajánlására a Musza Dagh-ot  (kicsit kalandosan jutottam a könyvhöz, de végül is sikerült. Megérte.)

A történetnek ebben a részében viszont a személyes történetek továbbra is, fejezetről fejezetre izgalmasabbá váltak, mint egy jó kalandregényben , súrolva egymást a fősodorhoz tartozó politikai, társadalmi vonal az ármány és szerelem, barátság és viszály és persze sok vér, egyénekre szabott fókuszálásaival. 
Szerettem volna valami kötözködőst is írni, mert egyre gyanúsabb nekem, hogy nem igazán van benne logikai bakugrás. (tuti, hogy egy komputerizált IE analizátor vezette le a strukturális történetilineát, hogy passzoljon minden szál;). 
Aztán mégiscsak eszembe jutott mi a hiba. Nem kaptam meg Etától a beígért mosópormintát;)

"A felelősség határait nem a képességek jelölik ki, hanem a lelkiismeret. Csak azért vállalhatsz felelősséget, amit a lelkiismereted megenged. De jusson eszedbe minden döntéskor: nem csak a döntést, hanem annak természetes következményeit is magadra vállaltad."

"A megbékélés sosem felejtés. Éppen ellenkezőleg: emlékezés, de bocsánattal teljes emlékezés. 

Bokra "