Joyce Carol Oates: Napforduló

Remekül írja meg Oates azt a parázsmelegen izzó örökös harcot arról, amikor bekúszik az ember életébe egy olyan szimbióta kapcsolat, hogy annak a feloldhatatlansága és ki(be)teljesedése elől, furamód , tudat alatt, ám mégis tudatosan (önkéntelen?) menekülne mindkét fél . Menekülne, mert érzi, hogy az egymás életerejének a pusztításához és a legyengült akarat elleni önvédelmi gát kényszeres tapasztgatása miatti lélekölés, fizikai önpusztításhoz vezet. Van, ami ellen nem szabadna harcolni, de (persze, mondom én innen nagy magabiztosan a kényelmes és egyszerűbb utas bizonyosságomból) ha kell, akkor érdemes. Önmagunkkal. Önmagunkért.