Dimitri Verhulst: Semmivégre

Belgiumban sem fenékig tejfel az alsó társadalmi szinten élni. Főleg egy alkoholistákban gazdag család, az alkoholizmust már már filozófiai szintre emelő, alkoholista apa alkoholistává serdülő gyerekének. 

"Születésem után néhány évig egy utcafronti kis odúban laktunk, a Kanton utcában. Az egész háznak egyetlen közös artézi kútja meg egy balkáni típusú budija volt: egy szál deszka, közepén lyuk, alatta pöcegödör. A fal beázott, a málladozó ablakkeret réseibe újságpapírt tömtünk, hogy ne essen be az eső. Apám büszke volt a lepukkant kéglire – a kényelemszeretetet nem tartotta férfias tulajdonságnak –, s végül a Mere utcába is csak azért költöztünk át, hogy bebizonyítsa: van ennél rosszabb is."

"Apám baloldali érzelmű volt, s ezt nem is rejtette véka alá. Gyakran hangoztatta, hogy a tárgyak csak porfogónak jók. Meg, hogy nem az ember birtokolja a tulajdont, hanem a tulajdon az embert. Ha pedig nagy ritkán az a veszély fenyegetett, hogy a hónapot – meggondolatlan spórolásunk eredményeképp – többlettel zárjuk, apám haladéktalanul leemelte a számlánkról a pénzt, és az utolsó fillérig elitta, hogy megóvjon bennünket a kapitalizmus kísértéseitől."

Annak a gyereknek, akinek mintának csak alkoholista nagybácsik

"– De azér’ annyit én is tudok, hogy Herman is, a többi fiam is néha borzalmas állapotban kecmereg haza. Ha látta volna, hogy nézett ki tegnap Pierre! Nekem erre nincs olyan flancos szavam, mint magának. Hogy kómába’ van, vagy mi a rosseb. De attól még pontosan tudom, mit nevez maga kómának. Nálunk ez a kóma mindennapos dolog, minden fajtáját ismerem. Hanem most má’ beszéljen úgy, hogy értsem is. "

 és ideggyenge anya  jutott, aki mellesleg a fene tudja merre ideggyengül éppen, mert, hogy nem a fia mellett, az biztos,  de el kell ismerni ez az egyetlen pozitívum, ami tehet a fiáért.

"Anyám végtelenül szemrehányóan tudott rám nézni, valahányszor a konyha kövére csurgatott."

Kegyetlenül brutálisan tud színtvallani Verhulst, mert mi tagadás önpusztítani ilyen vidáman kevesen tudnak, még akkor is, ha egyébként nagyonjaj ez úgy, ahogy van. 

A gyerekkori hatások talán sosem múlnak el egy emberből, talán az íróknak könnyebb, mert alaposan ki tudják írni magukból.

 "... miért is várnánk el a szeretettől, hogy érthető legyen."

Arról nem is beszélve, hogy remek témákat adnak egyes könyvekhez, amiből aztán másodlagos felhasználóként az olvasó is profitál. Ha másképp nem, hát szórakoztató célzattal, mert az kétségtelen, hogy ez a könyv erősen szórakoztató.

"Az embereket általában felvidítja, ha értelmetlen hülyeségekről beszélgethetnek."

De ami ebben és egyéb másik könyveiben is még nagyon erős a szórakoztatófaktoron túl, az éppen az, hogy nem használ erős drámai jajongást vagy bezzegelés a mai magához képest. Bevállalja úgy ahogy van, nem von le erkölcsi tanulságot, nem helyezi magát a valahai maga fölé. 

"Aki a képzelet világában él, annak nincs szüksége mértékegységre."

Szóval köszi, hogy nem dramatizáltad túl ezt a dramaturgiailag erős drámát és köszi, hogy oldás gyanánt, mintegy ostyaként használtad a humorcsomagolást, mert így tetted fogyaszthatóvá a lenyelhetetlent.

"Egy elcseszett életnek minden percéről lerí, hogy az."

Ja és üzenném a nagyinak:  kár volt úgy sietnie ez elől a könyv elől a túlvilágra, mert ennek az elcseszett  családnak ennél méltóbb emléket állítani ezzel a könyvvel nem is lehetett volna.

"...És nagyanyám emlékére, aki inkább meghalt, míg az utolsó oldalakat írtam, mint hogy a könyv megjelenésével járó szégyent meg kelljen érnie...."