Sylvia Plath: Az ötvenkilencedik medve

Az első pár írást furának éreztem. Tetszett, de valahogy fura érzésem maradt utánuk. Aztán rájöttem miért. Mesél, mesél… egyszer csak vége van. De fura módon nem zavaró, hogy nincs az a furfangosan csavaros,meglepően mulatságos vagy bölcsen tanulságos befejezés. Csak úgy mesél és mint a valódi beszélgetésekben, nem feltétlenül van katarzis, hanem csak úgy elmondom a történetet és van egy vége. Pont. Attól még a történet jó.
Főleg, hogy ezek a történetek annyira róla szólnak, hogy nem is lehet másképp elmondani. Hiszen ezt ő tudja, hogy mitől és miért fél, hogy a családjával milyen a kapcsolata, (férje, apja, öccse stb..), hogy néha átcsap önigazolásba, hogy a halál gondolata hogyan lopakodik belé...
Van néhány erős novella a kötetben, ami hozzáad ahhoz az érzékenyen reagáló írói képhez, ami a hétköznapok drámaiságát felerősítő Sylvia Plath képét erősíti.