Ez a kötet nem is hogy olvasás közben,
hanem inkább két nap múlva...
vagy éppen úgy, hogy mondjuk az operában jusson két olvasója eszébe...
Mert olvasás közben olyan, hogy akkor mondjuk
megállapítom, hogy ez a szöveg tetszett, ez fura, ezzel nem tudok mit kezdeni,
ez meg , na ez jó felütés volt… és aztán alszok rá. Vagy nem is rá, hanem egyszerűen csak fogja
magát és odapofátlankodik. Megjegyzem jól teszi, mert hát pont oda szánom az
olvasmányaimat. A mindenféle ürügyén támadó gondolataimba.
És itt kezdődik nekem ez a novellás is. Mert minden előjel nélkül egyszer csak elkezd
dolgozni például a nyál, a feszesbőrű focicsuka meg az odatámasztott bézbolütő.
Nem kell ettől félni kedves olvtársak. Még
akkor sem, ha a un. kismagyarvalónak a
feketébbik árnya kúszik a novellákból. (Na de mi baja lehet annak ettől, aki
Tar Sándoron szocializálódott ugye…) Ez a magyarizmusunk. Illetve ilyen is. Nem csak móka és kacagás, de taknya-nyála
folyós szánalom és félrecsúszott életű lelkiszürkület is.Még ha ironikusan is.
Én ezt nem tudhatom, de talán ezért is
érdemes írónak lenni, hogy másnap is ott
maradjon az ember írása az olvasó
fejében és talán , illetve részemről biztos, ezért érdemes olvasónak lenni, hogy ne csukódjon be a gondolatom a könyvvel együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése