Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III.

Nem is tudom, de ez most nem olyan ajánlóféle lesz, mert egyenlőre még a magam viszonyát kell eldöntenem a könyvvel kapcsolatban ahhoz, hogy egyféle személyes felülnézetből mondhatnék bármit is az ajánlómra kíváncsiaknak.(már amennyiben van ilyen halmaz egyáltalán) Ezért szólok előre, most inkább amolyan könyvenkénti feljegyzés féle következik magamnak vagy azoknak, akik vannak olyan kíváncsisággal megverve, hogy az olvasásközi tükörállapot(om) szórakoztatja őket.

(még azt is idejegyzetelem a felnőtt tartalom címke híveinek, fölösleges figyelmetvonzó címkézéssel felhívni a kiskorúak figyelmét ezekre a sorokra, egyrészt mert Nádas nem mozog a védettkorú olvasók látószögébe, másrészt mivel nem akarok a könyvbéli tényszerűséget követve, olykor egyébként indokolt vulgaritásba hajlani, kénytelen leszek az olvasóközeg érzékenységi szintjéhez hozzáigazodva, az egy négyzetmondatnyi területre jutó meredvények és tágulmányok és az ezekhez kapcsolható többfunkciós felhasználhatóságainak, úgy képi, hangi és empirikus szinten a könyvbéli előfordulását, anatómiai szótárjellegűen szinonimálni, ami kicsit furán sterillé teszi az egészet, de, végül is a felnőttszem átlát az eufemizált fogalmazványokon.)

Ennyit a hosszú bevezetőhöz. (szerintem a többi sem lesz rövid, bár még nem tudom.)

1. könyv után

Több gátba ütköztem már így az első regénynél. Egyrészt itt vannak ezek a mindennemű genitáliák, mindenféle váladékai, ide értve azt is, ami az emésztés utolsó stációjának a kapcsolódó helyére és termékére vonatkoztatva, de bizonyos szabadelvű felhasználásban pótgenitáliaként használva… szóval ez kicsit sok volt, bár bevallom ezek nélkül nem igazán lehetett volna a történet, belsőileg kaotikusan durva lényegét ilyenképp plasztizálni.(már ha a lényeg ez ugye) a férfiasan kemény egymásra hatással lévő szituációk genetikailag távol állnak tőlem, nem is igazán jött megérzésileg közel hozzám, ellenben a női naturisztikusan csupasz érzékiségről erőteljesebb képem van, így azzal tudtam mit kezdeni, még ha nem is feltétlenül a magam érzéseivel párhuzamolnak azok. Nehéz bármit is mondani, ha az ember őszintén akar gondolkodni erről a könyvről. Talán az olvasói elszigeteltségnek könnyebb befogadnia ezeket a mondatokat, mint a kihangosított analitikus pódiumról való hangos kimondás. 
És akkor még csak a mondatok elsődleges jelentéséről gondolkodok, de ezen túlmutatva ott van még a nagy egész, amitől az első zavart pillanatokból élvezetessé kéne tágulnia a szűkített olvasatnak. Nem mondanám, hogy van egy fonal, és ha azt beledobja az olvasó a történet nyakába, és mint egy fogatot a hozzáértő kocsis, úgy fogja hámba és élvezi a sajátos utazást, akkor sima útja lesz. Hát nem mondanám, mert amikor a vezetőszár egy krimi címkét kap, hamar kiderül, hogy itt inkább valami tudathasadt erotikus lélekvesztőszerkezetű történethullámon billeg a lovas fogat helyett az utas, de igazából ez is fel fel borul, mert hol egy társadalmiregényféle hol egy szociális rangsorló kezd kirajzolódni a tajték alól, hol meg … fogalmam sincs mi jöhet még, és lassan el is engedem azt a bizonyos vezetőszárat, mert csak rángat össze vissza, de kevés erőt tudok kifejteni a fogat összetartására, hisz ezek a történetszálak teljesen más idomítást kaptak, mint amit eddig a lovas fogatokról gondoltam, úgyhogy …lesz ami lesz, – mondtam bátran – én most felszállok erre a kocsira még akkor is, ha néha hánykolódó ladiknak hiszem vagy ha éppen hidroplánná emelkedik és amiközben elgyönyörködök a kilátásba egyszer csak megint a lovak patái alatt találom magam. De nem ám csak úgy ott és akkor, hanem egy előzőleg már lehagyott lovak patái alatt. Olyan időugrások vannak, minden átmenet nélkül, hogy fel kell nézni olvasás közben, hogy valamiféle horgonyt képezzek a részek közé. De még le se ér a horgony a tudat aljára, máris visszakalandozik a történet a másik síkba. Ami nem biztos, hogy éppen az előző. Nem tudom hová tenni egyenlőre. Nem tudom felvenni azt a ritmust, ami lehetővé tenné, hogy az itt-ott észrevett, visszafutások alkalmával ráismert utalásokban örömömet lelném. Nekem ezek akkora mérvű grádiensek, amik az ilyen finomságú és szövésű történetben az írói szárnyalással szemben, szinte behozhatatlan lemaradást okozhatnak. Idáig egyszer, egy korábbi érdeklődés alkalmával már eljutottam ezzel a hármaskönyvvel. Akkor is nagyot estem. De most visszaülök. 
Na gyí!

. 
(folyt. köv. )

——————————–

2. könyv után

Eleinte úgy tűnik továbbra is a fizikai érzékiség uralja a figurák önnön és egymáshoz viszonyított analitikus viszonyait, de mégsem mondanám, hogy ez kizárólag egy primitív alhasi irodalom. 
Ezekhez a (z írói) magasságokhoz nekem még van mit mélyülnöm. Bár őszintén csodálom Nádast, hogy képes egy ilyen könyvet megírni, hiszem, hogy ehhez végtelen nagy lelki és szellemi szabadság kell, (kivéve, ha művészkedő, kitűnni vágyó okból használja az eszközöket, mert még ezt sem sikerült tisztáznom magamban), bár egy írónak mindig ott van az íróság mellvédje, ami azért ad egy fedezéket minden nem kívánt párhuzamoló vonatkozásban. 
Igazából még mindig nem vagyok biztos benne, hogy én ezeket így(!) tudni akarom. Ennek ellenére végig fogom olvasni, hogy ez a kérdés egyszer és mindenkorra a helyére kerüljön. 
(a könyv felénél így: mondjuk megint ott tartok, hogy mire belefeledkezek egy jófajta szakaszba pl. a neobarokkba hajló funkcionalizmusról és építészeti képességekről szóló architektonikai beszélgetésbe, a múlt építészstruktúrai árnyaival hadakozó építész és a múlt származásbeli dicsőségét sirató asszony között, és ott kötök ki, hogy mi a lfsznak kell a középbarna fitymabőr feszülő redőit beleszőni a lehetetlen helyzetből előkúszó halovány vágyképbe.. .) 
Viszont például a sorban állásról, amit és ahogy, az egy üdítő színfoltja a 2. kötetnek. Ez az írásmód az, amit az én Nádasomtól elvárok. bár tanulva az első kötet hirtelen váltásaiból résenvagyok, mert bármikor beleütközhetek egy ágaskodó férfiönörömbe. 
Végül is a második fele a 2. könyvnek már olyanná lett, amit nagy kedvvel olvastam, mert több volt benne a fókuszált mondandó, mint a fókuszált kimondás. Mondjuk igaz, ez a rész a későbbi párhuzamok létrejöttének az eredetét mutatja(utalva az első könyvre). Ahogy a rárakódásokkeletkeztek, amiből aztán a későbbi erektális, anális, orális vagy vaginális gátlások, vagy hajlások létrejöttek, mert valamiért Nádas erre a specifikumra hegyezi ki a különböző belekényszerített élethelyzetekben edződött vagy inkább gyengült egyének lelki amorfizációit. 
(Folyt. köv.) 
———————- 
3.könyv után

Igyekeztem nyitott lenni. Igyekeztem odafigyelni arra, hogy felismerjem és szemmagasságba kerüljek a hétköznapok felszíni felületén felismerhetetlenekkel. Pedig ahogy sejtem ez éppen a felszínt feszegeti úgy, ahogy az a valódiságában volna, ha kifordítva látnánk egy kis időre a befordultságokat. Hiszem is meg nem is, hogy Nádas ezeket tudhatja úgy, hogy képes legyen ezt így megírni. (na jó ez hülyeség, mert hát megírta)De többször elgondolkodtam rajta, hogy a hosszú időben, amíg ez a történet megszületett, vajon milyen stádiumokon ment keresztül az írási folyamat és az a viszony a fel-, vagy megismeréssel , hogy ebből könyv legyen. Hányszor kellett levetkőzni a tudattalanba létező személyiséget vagy az évek és környezeti ártalmak által rárakódott héjakat. Eleve így indult e az írói szándék, vagy volt e egy pont vagy ez egy folyamat, egy nem várt reveláció ami ilyen mértékű szabadságot adott, hogy felírja magát abba a társaságba, akik, képesek ilyen mélységes magasságokat megírni. Ez több mint Az Emberbemesterségbeli beletenyerelés. Ez Az Emberbe benne élés. Lassan elszakadtam a történettől, mert a vége felé már jobban érdekelt az ember, aki ezt megírta. És ez volt az a pont a saját olvasói metamorfózisom során, ahol felkerült a magas polcra az írás. Fel került, de kettős céllal. Az egyik a képletes felkerülés, mert tagadhatatlanul van értéke. 
Azonban ez nem változtatott azon az írói eszközökhöz való viszonyulásomon, hogy többször lépett egyel többet a komfortzónám határain túlra, mint amit még kalandosnak vagy izgalmas kitekintésnek találtam. Ezért (is, meg amit ezután, a végén mondok) kerül olyan értelemben is magas polcra, hogy azt többet ne érjem el. Szóval, ha irodalomjelentőségileg tekintek erre avégtelen történetre, úgy el kell ismernem, hogy hatással van. Az meg mindenképpen egyik jelentős ismérve a jó irodalomnak. Ez egy zavarba ejtően brutális és boldogtalan, lelombozó írás. 
A szereplői élnek és erősen a földön járnak. Tán jobban is oda vannak ragadva, mint azt szeretné a kellembe bújtatott olvasói szemem. Mert kik is töltik meg a lapokat? Van akinek az a problémája, hogy meg van a maga keresztje, van akinek meg az, hogy nincs keresztlevele. A tudathasadékokból kilógó elanyátlanodott anyák, apahűlthelyek, kihűlő és meleg barátságok, szertelen, de nem szartalan szerelmek, vagy – és inkább – , sok kis kínosan beteljesületlen szerelem, amiben tobzódik a szar elem, és mindehhez az őrült embert elembertelenítő és megemberelő gyalázatos kor képviselői.

Nagyívbe belekanyarintott, nemitébolyba hajló élvezethajszoló cerkákkal illusztrált valagnyi világfájdalom. Kimondatlan sikolyokkal, elsikkantott csöndekben. 
Közben még az is eszembe jutott, hogy elég bátor dolog így közben bármit is mondani. Na, nem abban a heroikus bátorság értelemben, hanem inkább a vak ló bátorságával, mert minden egyes fejezettel kerekedett, közelebb vagy távolabb gurult hozzám a könyvbéli történet, viszont érdekes lekövetni így utólag a különböző fázisokat, ahogy fordulópontokon görgő mondatok egymásnak gellert adva csavarták a gondolataimat faltól falig, és mandinert kapva egy-egy ütközéstől húz vagy taszít a vákuumként vagy szélgépként működő történet.

És ó jaj! Most jön az a megemlített magas polc, horribile dictu, a vége-közepétől untam. Indokolatlanul hosszú, kiszámítható, semmi pluszt nem ad hozzá, amit már az előző 1200 oldal ne vetített volna ki. Nem kedvelem, ha pik pakk lecsapják a körbeérő történetek végét, na de ez olyan, mintha tojna az olvasóra az író, mert nem képes elengedni a történetet. Minek beleszuszakolni egy sokadik apátlan-anyátlan pisilősbuzulást szorongós borongós önnemű rectális coitust, bő sugarú urina áldással . Minek? Kár, mert ez rányomja a végére a negatív olvasói hangulat kicsengését.

Vége.

Vagyis mindjárt mert a végére hagytam a leglényegesebb megfigyelést. 
Mert azért amellett nem mehetek el szó nélkül szépirodalom ide, nádaspéter oda, jó ha tudja a gyanútlan olvasó, hogy ez egy vámpíros könyv. 
Idézem: 
"A fogukat mutogatták, ők vámpírok, és most megeszik a mohácsi bácsit. 
Hacsak nem bécsi a mohácsi bácsi. 
Minden szépfiút megesznek. 
Az ilyen elkámpicsorodott szépfiúkkal kivételesen kedvesek. 
Tudja meg, hogy három vecsési vámpírral találkozott. 
Amit rögtön érezni fog. 
Adjátok már neki azt a kurva meggylikőrt. 
De még nem adták, hanem előbb megfogdosták a karját, a combját, lássák, hogy a húsa milyen lesz. A fülébe búgtak és harapták. 
Várjál kicsim. 
A kis fejed ide lehajtod szépen a Julika ölébe, s rögtön szívom a kis véredet."

Na tessék. Ezek már mindenhová beették magukat.

Vége. (tényleg)