Fekete István: Téli berek

Ezt a Tüskevár után szinte kötelező volt.

(Télen olvasni külön pikáns)

Nos, múlik az idő, téllé fehéredik a berek, cseperednek a fiúk. A kolorfényű meleg tájból szikrázóhideg egyszínvilág lesz, a kíváncsi kissrácokból szerelemfűtött (és Gyula esetében lázadó, beszólogató) kamaszok válnak. Már a Tüskevárban sem takarékoskodott Fekete I. a szépszavakkal jókedvvel, de most rátett még egy péklapáttal. Ha lehet fokozni(és úgy tűnik lehet) a táj és annak látványa keltette érzések, felsejlő gondolatok, kavargó érzelmek leírószépségét, akkor az itt teljes erővel tarolja le az olvasót. Még fülig bele van habarodva az egyik felfedezőséta belsőre kivetített mozijába, de máris beleszerelmesedik a horgászós csatajelenet gyönyörűségébe. És egyik mosolyogtató mondatból még vissza sem húzódott a szájszél, de már muszáj kacagni a következő szereplőjellemzésen vagy belső monológon. 
Ezt a részt most hallgattam és mivel ezzel dobtam fel a hólapátolás monotóniáját, azt a téves nonverbális közlést sugároztam a szomszédlapátolók felé, miszerint a hóhányás annyira a kedvemre való mulatság, hogy vigyorogva, olykor felmakkanva adok hangot a benne telő gyönyörűségemnek. Pedig csak a drága(!) Trézsi néni vagy a magát korholó Tutajos csiklandozta a fülem.