Bächer Iván:Hogyan kell a nőkkel bánni

Hiányzik Bächer Iván a mai napisajtó életből. Már amennyiben van még ilyen. 

Mert meggyőződésem, hogy bár kincsesláda minden egyes ilyen tárcagyűjteményes könyve, ezeknek a kis írásoknak a nyomtatott sajtóban lenne a helye. Üdítő színfoltja volt és lenne a mindennapi csapból is folyó egyenhírözönnek. Ha másért nem, hát ezek miatt elballagnék minden nap egy újságos bódéhoz.

Egy idézet, ahogy éppen ő idézi a lapírás nagyjait:

Hadd hozzak föl példának két írást, cikket, amelyet bármelyik polgári lap leadhatna változtatás nélkül, vagy minimális korhoz igazítással ma is - pedig mindkét cikk évtizedekkel ezelőtt íródott. Az elsőre építészmérnök barátom hívta föl a figyelmem. Ez egy 1927-es vezércikk, amely könnyen hozzáférhető, több kötetben is megjelent azóta. A címe: Akasztatunk. Jó cím, ugye? A cikk idilli képpel indul. A szerző falusi kastély mézszagú verandáján ücsörög, és méláz boldogan. Ám a kert végéből öregasszony mérges károgása riasztja váratlanul: „Azt is akasztani kellene." És egy fiatal menyecske lelkesen helyesel: „Akasztani!"A történet ennyi, a többi a szép, igaz, szelíd írói okoskodás arról, hogy miért ez jön egy magyar ember, pláne asszony szájára rögtön: az akasztás.„...A fáradt, öreg szem előtt, amelynek az örök világosság hegyeit kellene már lesni a pár arasz mögött, ami még letipegni való az életörvényből, és a friss fiatal szem előtt, amelynek az élet nyíló kapujára kellene szegeződnie, akasztott ember képét lengeti a szél."Az író úgy érzi, ez az akasztani vágyás általános jellemző lett a honban. Ahol csak megfordul, kocsmában, hivatalban, csendőrőrsön vagy úri társaságban, mindenütt akasztathatnékja van a magyarnak. Pedig az nem sokat segít. „A háború is ölt, a forradalom is gyilkolt, az ellenforradalom is akasztott: és van-e egyetlen egy probléma, amit a vérontás esztendejei megoldottak volna? És van-e valaki, erős szavú, országot átérő hangú ember, aki misszionáriusságot vállalna a lelki kannibálok között. Melyik szószék az, ahonnan elkárhozással fenyegetik meg azokat, akik az akasztófát imádkozzák miatyánk helyett? ...Ezek az akasztató szándékok, amelyek lépten-nyomon megütik a fülemet, énbennem mindig azt az érzést keltik, amit csöndes nyári délben a messziről jövő tompa égzengések. Szeretném, ha minisztereink fülét is megütnék, annak tán több foganatja lenne... csak ne utazzanak szalonkocsiban, ne vegyenek maguk mellé díszkíséretet, és ne bandériummal vonuljanak be a faluba, hanem egy kofferrel a kezükben és egy esernyővel a hónuk alatt. Próbáljanak meg kérdést intézni közállapotaink felől... Talán nem lesz kellemes a válasz, talán egy kicsit riadtan csavarják félre a nyakukat, de talán többet tanulnak belőle, mint mikor fehér ruhás lányok hintenek virágot a lábuk elé, és a szónok a kalapja fészkébe rejtett írásból a hazai ég üstökösei gyanánt üdvözli őket a fellobogózott állomás előtt." Az indulatokat nem korbácsolni kéne, hanem okait megérteni, átérezni és orvosolni aztán - int Móra Ferenc szerkesztő úr szelíden, és persze hiábavalón.

Remélem egyszer majd az ő cikkei lesznek példaidézetek, amikor a hiányzó lapkultúrákról ír a jövőkor...