Jeff VanderMeer: Fantomfény

Na most az van, hogy ezt tényleg vártam. egyfelől gazdasági okokból, hogy ne legyen fölösleges beruházás az első két kötet. Másrészt meg persze az előző két rész  azt az ígéretet hordozta, hogy akkor most majd végre…. , folyamatos izgalominger, várakozás, érzem, hogy közeledek…. sűrűsödik a titok….  de sajnos fogalmam sincs, hogy mi a fene ez az egész. Ez van. 
Gondolom ez lehetne egyfajta lényeg, az emberi kíváncsiság és a tudomány győzedelmeskedése , amikor eloszlik a misztikus homály, amikor utólagos magyarázatot kap az érthetetlensége okán titokzatossá félt ismeretlen káosz. Amikor helyre lehet tenni azt,  aminek ezelőtt nem volt helye. Ezt vártam. 
Aztán azt kaptam, hogy szinte ugyan ott tartok mint az első  X-nél. Ismeretlen zóna, misztikum, titok. A kutatók kutatják a valamit, majd a kutatókat kutatják a valakik és aztán a kutatást kutatják, de a valami, amit én vártam ettől a könyvtől, az csak nem kutatódik fel számomra. Ehhez az X-térségi titokhoz,  az író által felhalmozott több embernyi átélt tudat és tapasztalat sem volt elég, nemhogy az olvasónak a figyelme. Szóval van valami, ami nem olyan, amiről tudható mi és hogyan az ami. Az elme mindenre azt a formát akarja ráhúzni, amit ismer. Ha ez nem működik, akkor vagy misztikusnak vagy ellenségesnek bélyegzi meg. Aztán vannak, akik képesek elfogadni, hogy vannak más dolgok, de mivel az ilyen megismerni készeknek  is  ismeretkorláti csapdáik vannak, sajnos nem tudják hol a határ a valóság és a képzelet között.  Főleg, ha azok akik a fellelhető összes  ismeret  birtokába vannak, azok nem osztják meg azokkal, akiket azért küldenek, hogy tudjanak meg többet.

Mintha egy pszichológiai kísérlet része lettem volna. Van a TITOK ami ahogy befelé haladva fejtődik fel valahogy mégis egyre titkosabb lesz, és amikor már azt hiszed jön egy szál, ami  utat mutat,  akkor jön egy másik, ami felülírja az előzőt és egyre biztosabb vagy benne, hogy aham, szóval így, de még az aljára sem ér a koppanás, amikor elsüvít mellette egy újabb bizonyosság,  ami alaposan felülírja az előzőt és azt az illúziót kelti, hogy ez lesz az. Persze nem.  De ezt akkor még nem tudod…  viszont csöndben és lassan beletörődsz… erre meg ott az epilógus.

Kösz Vandermeer.  De főleg kösz a toronyőr szálat és kösz a visszatekintéseket, hogy valahogy mégis kikeveredtem ebből, mint majom a cérnából. 

. Mennyivel egyszerűbb  az, amikor Bobby Ewing feltámad a Dallasban.