Szilveszter
A zseniális veleszületett és az
írói képzett képzelet képessége kell egy ilyen szintű történethez. (nekem egyik sincs)
Hamvas, a sokszinten egyszerre
rezdülő véresenkomoly és velejesenhumoros
fantáziája által összesűrített élménydömpinget zúdít az olvasójára, hogy az csak kapkodja a
levegőt és keresi a szalmaszálat, amibe belekapaszkodva a felszínre
evickélhet, hogy a belső kaotikusan kavargó forrongásból kidugva a fejét, egy mély levegővétellel újra végigtekintsen a gubanchalmaznak tűnő forrgombolyagon és felülről nézve kibogozza a szálakat.
Nem könnyű, mert a nemolvasóbarát nevek sokasága tovább mélyíti a
szivárványironnal írt történet (szem)árkait.
Végül is a reális értelmét a
téboly ellenére is teljes ártatlanságban megmaradó Patmore naivsága és hite
adja, de lehet az is, hogy csak így tudja ép ésszel átvészelni az örök átvészelhetetlent.
Bizonyos tekintetben
Na, valahogy így tudnám
összefoglalni a lineális olvasásélményt:
Olvasolvasolvas…
Mondom ez hülye…
Olvasolvasolvas…
Mondom ez nem is olyan hülye…
Olvasolvasolvas…
Mondom húbzmg.. tényleg!
Megtanulhattam volna már, hogy
Hamvas nem hagy kitartó olvasót a nemértés káoszában.(legalábbis nem rajta
múlik). Az első szózuhatagnak tűnő áradat után szépen pórázt dob a fuldokló nyakra és kivezet a
fojtogató pánikból. Nem rángat, hanem inkább apró rántásokkal terelget.
De
ilyen a gyarló olvasó. Türelmetlen és siettetni akarja a megértést, amitől a pánik csak fokozódik. Pedig éppen attól az ami egy Hamvas írás,
hogy az egészből teremti meg az apró de karizmatikus részleteket.
Ha eltekintünk attól, hogy a
szerkesztés hibás néhol, akkor is érződik, hogy ez nem olyan klasszikus regény.
Persze itt nem is
erről van szó. Simán elfelejthetjük a fentieket.
Egy abszurd komédiába
fulladó regényparódia kerekedik a szemünk alatt. A vége már annyira meg lett
kavarva, hogy egy Brazil szappanoperaszerző sírva könyöröghetne a receptért.
Persze itt is kilóg Hamvas zsigeri
zsenije. A nagy katyvaszon ott ülnek a jól elhelyezett cinikus paradoxonok.
Úgymint a bűnt elítélő bűnöző, a jóra törekvő rosszaság, az üldöző és üldözött egymásba be és kifordított jellemrajza, a tisztaság
monomániája mögé rejtőző mocsok, az erényből kirobbanó feslettség, a halott, aki élni szeretne , de nem
tud.(így).
Szóval annak ellenére, hogy nem
tartják sokra Hamvas regényeit, érdekes élménynek tartom. Főleg magam miatt.
Ugyanis
Hatalmaskodás,
elnyomás- belenyugvás, elnyomottság pszichológiai, erkölcsi és gyakorlati
útmutatója is lehetne.
Mérhetetlen borúlátó írás. Pusztulat az egész világ és
pusztító benne minden ember. A mérhető különbség annyi, hogy van aki pusztít,
van aki önpusztít (tűri). Viszont mindkét oldal léte értelmetlen önmagában.
Mindkét oldal a másikból táplálkozik. Sőt titkon a másik helyébe vágyik,
anélkül, hogy valójában feladná a saját pozícióját. A kedvezményezett szeretne
tiszta lelkiismeretet, míg az elnyomott szeretne a javakból részesülni, de
mégis védik a saját bástyáikat, mert a belső vágyat felülírja egyik részről a
kényelem szeretete, másik részről viszont a hamis illúzió, hogy ellenáll a
kísértésnek, ezáltal tisztább bár sebezhetőbb.
Nagyon sötét gondolatok, de
mégis valóságosak. Ami félelmetes, hogy bár nyilván a saját korát rajzolta meg,
mégis van egy rész, ahol a múltból eredezteti és a jövőbe vetíti ezt a
társadalomképet. Lehetne párhuzamokat vonni, más bűnre és bűnhődésre vonatkozó
moralizálós regényekkel, egyéb negatív utópiákkal vagy éppen cinkossággal ártó
karaktereket felsorakoztató írásokkal, de Hamvas itt annyira egyértelműen és
konkrétan fogalmaz és vezeti le a gondolatmenetének alapjául szolgáló
környezetet és ideológiát, hogy bár korlátlanul beleilleszthető minden
zsarnokságból kicsírázott hazugságeszméből összetákolt és gyávaságból
túlélési ösztönnek eufemizált , kifordult erkölcsű, létalapfosztott
marionettvilágra, mégis ott lebben minden sorának a végén a hazai trikolor
felismerhető kondenzcsíkja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése