Két gyerek, kutya, jóképű és sikeres férj. Ugyan voltak már zökkenők, de semmi
komoly. Most azonban minden előjel nélkül egy nap közli vele a férje, hogy
elhagyja. Hirtelen feje tetejére áll minden. Összezavarodnak a kényelmes megszokások
. Zuhanórepülésbe kezd Olgában a nő, és
magával rántja az embert, az anyát…
Végtelen nagy mélység felé tart és meg sem áll, amíg egy hatalmas
koppanással le nem ér az aljáig. na de a zuhanás alatta pánikszerű kapálózás, vagdalkozás és
kapaszkodási kísérletek közben hol magán szakít fel régi és újabb sebeket, hol
a körülötte lévőket horzsolja, tépi. Viszont ezt a nagysebességgel lefelé tartó szakaszban észre sem veszi, amikor
leér , akkor szembesül, hogy micsoda pusztítás történt.
Hihetetlen érzelmi
hatóerővel mutatja be Ferrante ezt a röppályát. Sokszor nem is tudja az olvasó,
hogy kit utál jobban. A könnyedén kiszálló férjet aki eléggé öncélúan szállt át egy másik életbe vagy
az irányító nélküli robogó vonatban hagyott
feleséget. Persze könnyű lenne a pálya
széléről bekiabálni, hogy szedd össze magad meg rúgd már fel, mert persze
indokolt lenne mindkettő, na de ilyen érzelmihurrikánon nem hiszem, hogy
áthatolna a hang. A belső tüzet kívülről nem lehet oltani, esetleg óvón
körbehomokzsákozni, hogy ne terjedjen amíg el nem hamvad belülről az ami
táplálja.
Hát ez így most nem lett valami könyvajánló jellegű, de aki
bírja a pokoltűz perzselte olvasási állapotot , annak nagyon ajánlom, mert ez a
könyv olyan őszinte, hogy az már szinte regényes.
Azzal most nem foglalkozok, hogy a könyv írója valójában nő vagy női álnéven író férfi. Egyrészt ezt a témát már szétszedték, másrészt ingadozok jómagam is, hisz a női szempont mélysége eléggé nagy témaismeretre vall, máskülönben meg az itt ott elpattanó vulgárisabb szóhasználat olykor maszkulin megközelítést sugall. Amúgy meg ezek is inkább sztereotípiák, meg igazából mindegy is. Ez egy jó könyv. Még így újra olvasva is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése