Philip Roth: Kiégés

Valahol ott motoszkált bennem már régóta, hogy Roth olyan könyveket írhat, amit nekem olvasnom kellene, de mégis felülírta ezt a belső megérzést egy felszínesebb érzet, miszerint csalódás lesz. Nem tudom miért, tán mert nem tudtam sehová eltenni őt magamban. Most kezembe vettem ezt a könyvét, nem tagadom a gyors átlapozhatóság csábításának engedve és huss, elröppent az az olvasásban mérve kevéske idő, ami alatt az utolsó lapot fordítottam át. Most meg az van, hogy nem értem mi a fenéért ültem fel annak az előítéletnek, ami eddig elterelt Roth olvasásától. Érdekes, szórakoztató, nem témasémába zárt írói nyűglődés. Roth összetömörítette egy meghasonlott színész önmagáról való lemondását majd ennek feldolgozására tett kísérletét egy rövid könyvben. Nagyon jól írja le egy élet hirtelen kiüresedését és pillanatnyi (fellángoló?) múltbéli önmagához való visszakapaszkodásának a kísérletét. Talán annyit még, hogy ez is egyfajta (erősen)realista romantika,de nem az a 18-19. századi csipkekendőleejtős , operapáholybóllepillantós . Hogy jelzőzzem és egyben elriasszam az emlékkönyvszerű attitűdöt kereső olvasókat, itt a romantika , inkább individuális kettőspárhuzamban (és néhány keresztezéssel) érintőlegesen találkozó kőkemény zöldfalloszban és puskalövés durranásban mérhető.(azért igazából nem kell megijedni, na)