Ljudmila Ulickaja: Örökbecsű limlom

Ez most se nem szépirodalom, se nem mese.  

Ebben benne van minden és a semmi. Pontosabban minden, amit eddig nem mondott és minden, amit már igen és az a semmi, ami tulajdonképpen a filozofikus minden. Remek esszék, interjúk arról amik körülveszik, foglalkoztatják, megérintik.

A könyvbemutató beszélgetésen azt mondta Ulickaja, amikor ezt az összegzést írta, azt hitte ez lesz az utolsó könyve, így számvetést készített azokról a dolgokról, amik vele, körülötte, és mellette történtek és részévé egészévé váltak, megérintették. Legyen az a családja, a barátai a közélet, társadalmi témák,  vagy bármi, amihez köze volt, van. Aztán szerencsére úgy alakult, hogy mégsem ez az utolsó könyve, mert már dolgozik a következőn, amiről úgy nyilatkozott, az lesz az utolsó előtti. (az élő beszélgetés során kiderült,  jó humora van, ismeri az öniróniát) Szóval ez egy korainak bizonyult számvetés, ami olvasói szempontból igen örvendetes,  egyrészt,  mert elkészült ez az utolsó könyv, másrészt mert az is biztos, hogy lesz még.

Szóval a könyv írása idején azt hitte kevés ideje van hátra így olyan dolgokat is tollra tűzött, amitől addig ódzkodott, mert olyannak gondolta, ami fölösleges, lényegtelen, fél a téma kutatásától vagy csak egyszerűen érdektelen.  Aztán ahogy feldolgozta a limlomjait érezte, hogy mekkora örömet okoz minden apró-cseprő dolog, ami addig vagy mellőzött, vagy lényegét meg nem látottnak tartott számon.  Miért örökbecsű limlom? Mert van olyan metafizikai szintje az örömnek, amihez képest semmi sem fontos. Mindent ki lehet dobni.  A halál ad értelmet az életnek, hisz amiből kevés van vagy véges, annak van igazi értéke.  A dolgok akkor és ottani öröme ér bármit is, nem pedig a halmozása, felcímkézett számontartása. Ugyan én még nem készültem soha utolsó számotvetni magammal, de ebben egyet tudok érteni Ulickajával, bár én még ragaszkodom a megélt dolgok ilyen olyan polcaimon való pakolgatásához, átrendezgetéséhez, porolgatásához és felhalmozásához emlékőrzés és újraátélés céljából.  Szeretném majd egyszer én is úgy, teljes odafigyeléssel és átadással  megélni a pillanatokat, hogy el tudjam engedni, teljes lényemben helyet adni az éppen következőknek.

Ilyenkor sajnálom, hogy nem vettem komolyan a kényszer  z orosz tanulást, mert szívesen beszélgetném tovább ezt a könyvet személyesen vele.

Már csak azért is, mert többször akadtam meg olvasás közben.  Na nem azért, mert untam volna, hanem épp ellenkezőleg. Volt, hogy a könyv sokszínűségében olyan témákat feszegetett, amire muszáj voltam több időt adni (magamnak), hogy kivitatkozzam magam (egyoldalúan) vele, mert elsőre kiverte a biztosítékot vagy épp értetlenül álltam egy-egy mondat előtt.  Persze nagyon más tapasztalataink vannak az élet dolgaival és ebben nem csak a korunk különbözősége, a világban betöltött státuszunkból adódó  látókör meg a szocializációnk eltérősége ad alapot, hanem az is, és főleg az, hogy én még sosem voltam abban a helyzetben, amikor számvetést kellett készítenem.