Hamvas Béla: Patmosz I-II.

Nem is tudom. Hamvast nem is olvassa az ember, hanem újra és újra felfedezi. Hogy így Béla bácsisan mondjam: revelációként ér ahányszor kézbe veszem egyes könyveit. Ilyen a Patmosz is , amit a húszas éveimben az akkori egómmal titokban forradalmian megvilágosodva, ám a külvilág felé amolyan nekem mondod féle hozzáállással kezeltem. Majd nagyot ugorva úgy gondoltam, van mit tanulnom és ehhez mért alázattal olvastam a sorait, aztán most meg, olykor mosolygok magamon, olykor Hamvason, de van, hogy azon kapom magam, már nem is olvasok, hanem elgondolkodok a könyv fölött, majd észre sem véve mikor kerültem vissza a szövegbe, hátra kell lapoznom, hogy megtaláljam a magam és a könyv elváló és visszataláló gondolatmenetének az eredetijét. Ilyen volt többek között a színek szinkronitásával induló szerteágazó és sok területet érintő eszmefuttatása, ami érintette a festészetet, az irodalmat a zenei traverzeket, a neoprimitív életstílust és a matematikai logikát. Gyönyörű halmozott mondatfüzér volt . 
Kicsit felsejlett bennem, hogy ő az irodalom filozófia Vernéje. Kicsit, hisz amit az ő korához képest eljövendő 21. századi kormánykommunikációs pszichológiáról ír és a teljesítményfokozó szerek eljöveteléről, nem beszélve a titkosrendőrség mindentudósági hatalmáról, a kultúra alkonyáról, ami a felébredő barbárság okán a humánumot fenyegeti… szóval kicsit mintha belelátott volna a mába, de nem úgy, mint mondjuk Orwell vagy Huxley, hanem mint egy megvalósulás előtt álló, eljövendő folyamat, kirívó szélsőségek nélkül. (kicsit optimista volt) 
Néha olyan szakrális síkon vezeti végig a gondolatait , amit az emberközpontú gondolkodásom nehezen tud követni. Van azonban sok olyan gondolata(vagy mások gondolatából kivonatolás) ami mindenféle nézeten, filozófián felül áll. Ilyen az például, amit a felelősség mibenlétéről, a feloldozás alapvető irányáról ír, meg arról a bátorságról bármely korból , ami a költőnek lenni-ségről fogalmaz meg. 


„A világirodalomban csak kevesen bírták ki, hogy költők legyenek. Ha költő lettem volna, elzüllöttem volna, mint ahogy a többiek léha mutatványokban elzüllöttek.”

Persze minden életműben van vitatható tétel, de egyrészt a vitathatóság függ az olvasójától is vagy a kor mércéjétől. Ám egy valami állandó, az pedig az író eredeti szándéka. Igaz ez az, ami legkevésbé érdekli az aktuális olvasót. Leírta, ne magyarázza. Minden esetre az aligha szorul magyarázatra, hogy abban az érában miért kellett egy ilyen gondolkodónak raktári leltárral vagy lapátnyél forgatással lekötni a kapacitását.