A könyv igazi csemege azok számára, akik szeretik a monumentalitás mentes, de nagyregényi alapossággal megírt kisregényeket.
Ez egy ilyen könyv a monumentális és aprólékosan kidolgozott leírásgazdag regények méltó képviselőjétől, Tolsztojtól.
Ivan Iljics metamorfózisa az unalmasan középszerű életétől a megvilágosodással terhelt haláláig.
A kisregény azzal kezdődik, hogy gyászban a törvényszék, mert meghal egy bíró. Ebből szépen visszafejti Tolsztoj az életének a lineális alakulását, a kapcsolatainak a minőségét, az önmaga életszemléletének a leltára, a haldoklásának a tükrében. Mindezt igazi tolsztoji alapossággal.
Ivan Iljicsről megtudjuk, hogy a szülői családjából, ahonnan semmit sem kap így semmit sem hoz a saját életébe. Az alapított családja, ahol jobban szeret nem benne lenni, mint egyedül, és a külső társadalmi viszonyai, amik szintén üresek, mint minden más, ami a vélt, elvárt, vágyott konvenciókon alapul. Ebben a felszíni sodródásba szól bele egy látszólag jelentéktelen baleset, ami elindítja a változást, de ez csak önmagában volt felfedezhető, mert a környezete az utolsó stádiumig nem veszi komolyan, hogy baj van. Illetve persze tudják, de kizárólag a saját életükre gyakorolt hatása foglalkoztatta őket. És ezt pontosan tudta Ivan Iljics is, miközben ő maga is majdhogy nem magán kívül végigaszisztálta a saját, haldoklását és szellemi éledését, aminek egyik katartikus felismerése, hogy a még ártatlan kisfián és az egyszerűségében emberi szolgáján kívül senkit sem érint meg a szenvedése, a majdani hiánya.
Ez olyan hatással van rá, ami túlmutat a testi gyötrelmeken, hisz szembesülnie kell az addigi életével. Pokol.
Még jó, hogy van feloldás, ami nem más, mint a megbocsájtás önmaga és a körülötte, de nem vele levők iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése