Ha egy nyári estén egy olvasó (te , igen te, aki a te szemszögedből én vagyok) úgy dönt, hogy nekikezd ennek a könyvnek, az ne tervezzen az elkövetkezendő órákra vagy napokra egyebet, mint részvételt az olvasásban, mert maga a történés utáni loholásban nem lesz ideje másra, még ha az a más, akarata szerinti más is lenne, mert bár valójában szándékozik, de nem is tud belemerülni a történetóceánba. Ugyanis amikor kezdene együtt úszni a kezdődő sejtéssel, már javában egy másik eseménysorba kalimpálja át magát. Persze hiába a kalimpálás, mert mire felvenné az egyenletes légzőtempót, már ki is folyik alóla a közeg és csak fuldokolva vergődik. Azért nem hagyja abba az úszómozdulatot, mert már megtapasztalta, hogy bármelyik pillanatban ismét nyakig merülhet egy történetbe, ami nem is az, mint az előző, de ha már itt van megugorja a sáncot, hátha a túloldalon ott lesz az ismerős közeg. Ám nem csodálkozik, ha másikat talál, mert egy idő után már szinte az lenne a formabontó, ha visszakerül egy ismerősnek sejlő sablonba. Minden előfordulhat. Akár az is, hogy a szereplők színt váltanak, akár az is, hogy ott ahová éppen lapozod, boldogan él vagy meghal. Mint ahogy te is. Vagy én. Vagy a csuda tudja, de örülsz, hogy végre nincs tovább. Legalábbis ott. Na de ezek után sosem fogsz úgy lapozni egy másik könyvben nyugodt szívvel, hogy ne legyen az a motozat ott a lapozási törtpillanatban, hogy vajon Calvino keze elért e idáig is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése