
Így jutottam el ahhoz a publikációjához, amelyben Ortutay Gyuláról a naplója kapcsán írtakban leszedi a keresztvizet. már ez is olyanképp van elemezve, ami eléggé érdekelt, de aztán megakadt a figyelmem valamin, ami a napokban volt éppen egy szűk körű beszélgetés tárgya.
Na hogy a kályhától kezdjem:
Érdekes, de valahogy mindig megérkezik a válasz a kérdésekre. Ha nem is A42 válasz, de valamiféle válasz mégis.
Így volt ez, amikor a fecskeszar kérdés foglalkoztatott, hogy miért jól elkülönülten fekete és fehér színű az. Pár napon belül maga Vonnegut mester válaszolta meg a Hazátlan ember c. könyvében. Olyan egyszerű volt a válasz, hogy nyilván ez okozta, hogy a madárgasztronómiai update divattól indulva a buddhista tudatban szuszpenzáló jin –jangig nem találtam meg a megfelelő választ. Majd jött V és elárulta.: Csak! Ennyi.
Na most valahogy megint így jártam, bár a kérdés némileg emészthetőbb volt, jelesül, (és itt jön az, hogy miért is kezdtem bele ebbe a kitérőbe, azaz, hogy mi volt a minapi téma), hogy kinek is írja egy író, (a felmerült esetben éppen Thomas Mann eléggé plasztikus és egészen személyes mélységig dokumentált) a naplóját.
Nádas eképpen oldja fel a kérdést és ( mivel némileg nagyobb olvasói, elemzői és teljes mértékben nagyobb írói tapasztalata van nálam) el is tudom fogadni az ő gondolatait a témáról. Kicsit belelóg az idézetbe Márai is, a kiemelés egysége és érthetősége kedvéért.
„Márai magának írta a naplóit, amilyen komor és megveszekedett egoista volt. Az ilyen ember legszívesebben összegyűjtené a havonta levágott körmeit, nehogy elvesszen belőlük egy. Thomas Mann sem volt nála jelentéktelenebb egoista, egy kicsit mégis távolabbra, magasabbra tolta a mércét. Mélyebbre merített. Azért írta a naplóit, hogy ne vesszenek el a mindennapjai, az egyik nap ne törölje a másikat, későbbi munkáiban használni tudja. Egy olyan jövőt el tudott képzelni, amikor ő már nem lesz, de egy olyan jövőt, amelyben nem munkálkodik, olyat nem.”
Azt hiszem jól megfogta a lényeget.
Na hogy a kályhától kezdjem:
Érdekes, de valahogy mindig megérkezik a válasz a kérdésekre. Ha nem is A
Így volt ez, amikor a fecskeszar kérdés foglalkoztatott, hogy miért jól elkülönülten fekete és fehér színű az. Pár napon belül maga Vonnegut mester válaszolta meg a Hazátlan ember c. könyvében. Olyan egyszerű volt a válasz, hogy nyilván ez okozta, hogy a madárgasztronómiai update divattól indulva a buddhista tudatban szuszpenzáló jin –jangig nem találtam meg a megfelelő választ. Majd jött V és elárulta.: Csak! Ennyi.
Na most valahogy megint így jártam, bár a kérdés némileg emészthetőbb volt, jelesül, (és itt jön az, hogy miért is kezdtem bele ebbe a kitérőbe, azaz, hogy mi volt a minapi téma), hogy kinek is írja egy író, (a felmerült esetben éppen Thomas Mann eléggé plasztikus és egészen személyes mélységig dokumentált) a naplóját.
Nádas eképpen oldja fel a kérdést és ( mivel némileg nagyobb olvasói, elemzői és teljes mértékben nagyobb írói tapasztalata van nálam) el is tudom fogadni az ő gondolatait a témáról. Kicsit belelóg az idézetbe Márai is, a kiemelés egysége és érthetősége kedvéért.
„Márai magának írta a naplóit, amilyen komor és megveszekedett egoista volt. Az ilyen ember legszívesebben összegyűjtené a havonta levágott körmeit, nehogy elvesszen belőlük egy. Thomas Mann sem volt nála jelentéktelenebb egoista, egy kicsit mégis távolabbra, magasabbra tolta a mércét. Mélyebbre merített. Azért írta a naplóit, hogy ne vesszenek el a mindennapjai, az egyik nap ne törölje a másikat, későbbi munkáiban használni tudja. Egy olyan jövőt el tudott képzelni, amikor ő már nem lesz, de egy olyan jövőt, amelyben nem munkálkodik, olyat nem.”
Azt hiszem jól megfogta a lényeget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése