hülyepasik hülyeasszonyaik

folytatásos feneregény

epizód 2.

Amikor a pasi főz

Az úgy van, hogy már maga az elhatározás is eseménnyé magasztosodik, mert nagy csinnadratta közepette történik a bejelentés: Holnap főzök egy pörit. (ezt úgy kell érteni, hogy ebben a mellékmondatszerűen odavetett kijelentés mögött igazából az van, hogy  tadadadááááám…kivár… híveim és rajongóim. …kivár… Holnap ünnepnapot lopok a szürke életetekbe, mert szent elhatározásomból kifolyólag megajándékozlak titeket az univerzum mennyei ízével.  A Pörköltömmel! …széttekint ámulattól alélt, de hálás csodálói között, fogadja a rajongó tekinteteket)

A valóság meg az, hogy azok a hála és rajongással teli szemek inkább riadtak és a cikázó gondolatoktól terheltek. Ugyanis a tapasztalat azt diktálja, hogy ha másnap délben enni akarunk, akkor a gyerekek induljanak azonnal rőzsét gyűjteni én meg álljak neki a főzési alapszett összeállításához.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert ebbe  a letisztult mondatban már benne van több mint 20 év tapasztalata.

Szóval kezdjük az elején, amikor először felvirradt a nagy nap. Én a királynők kéjes érzésével hanyatlottam vissza a párnámra és magamhoz vettem egy könyvet, gondolván ma ágybanolvasási gyakorlatot végzek egészen az ebédhez hívó balzsamos férfihang felcsendüléséig. Bevizionáltam egy képet, aholis hófehér damasztterítőn egy szál piros virággal díszített  asztalon, csillogó evőeszközök közt a fényes tányéron gőzölög a csoda.

Ennek megfelelően el is helyezkedek kényelmesen, de alig kezdek bele egy kedvesen kérdő bariton megszólal:  - Szerinted melyik edénybe vágjam a húst?

Végigfutott a fejembe a konyhaszekrénytérkép, és úgy döntöttem, egyszerűbb, ha magam adom oda, úgy hamarabb térhetek vissza a könyvbéli cselekményhez. Odaballagok, átadom a megfelelő eszközt majd visszavackolom magam a könyvembe.

Még a második sorig sem jutottam, amikor újra egy kétségbeesetten kérő hang szólít. Nem tudod véletlenül hol is van az a jó kis kés?  Tudod amit szeretek.

Ott – mondom,  a helyén. (és mondom a helyét)

Kicsit kivárok, de nyugodt csönd van, úgyhogy vissza a második sorhoz.

- Hol? harsan bele az aurámba a kérdés.

Sóhaj. Felkelek, kiballagok a konyhába és a szemmagasságban lévő késtartóból egy könnyed mozdulattal átadom a kést.

Hehe, nem vettem észre, jön a bájosan suta mosoly.

De ha már itt vagy nem vágnád össze a hagymát, kicsit csúszásban vagyok. Átsuhan ugyan a fejemben, hogy mihez képest, de nincs kedvem gondolkodni nehogy kiessek a királynői hangulatból, ezért inkább gyorsan felaprítom a hagymát, hogy mihamarabb leléphessek a csatatér színhelyéről, mert azt mondanom sem kell, hogy az alatt az 5 perc alatt, amíg egyedül hagytam a konyhaeszközök kaotikus halmokban torlódtak több harcállásponton.  A mai napig nem jöttem rá, hogy mihez kellett a süteményes lapát a sajtreszelő és a citromprés, de abban a pillanatban ennek a kinyomozására nem volt időm, mert máris jött a következő kérés, hogy azt mondja: -  meg is pirítod, ha már úgyis itt vagy.  Éppen kifolyó szemeimet próbáltam visszacsurgatni a gödrébe, hogy némi képet kapjak a külvilágról, de csak olyan légyszerűen, mert a foltlátás is jobb a semminél. Persze - mondtam beletörődötten, a szemeimet ápolgatva.   Viszlát olvasás.

A hús közben milliméterpontosan kockázódik a Kedves lassú, ám atombiztos, beépített lézermérővel ellátott kezei alatt.

Mondjuk egy világviszonylatban rendezett húskockaszépségversenyen benne lennének a produktumai  a top tízben, de ez engem akkor nem igazán hozott lázba.

Kész- mondom, na akkor én most …

- Ha megpirítottad szólj, és akkor megfűszerezem .  Itt hosszas filozofikus értekezést tartott a fűszerezés mibenléte, sorrendje és adagolása közötti összefüggés fontosságáról . Miután befejezte  az akadémiai székfoglalónak is beillő beszédét, mintegy mellékesen megkért, hogy készítsem már a keze ügyébe a fűszereket, mert nem igazodik ki az én tárolási szisztémámon és  nem akarja összetúrni a rendet.

Kipakolom. Pár látványos csuklómozdulattal elhinti a fűszereket, és úgy mellékesen megkér, hogy amíg ő főz, addig pakoljam már el az a pár cuccot, amit elhasznált az előkészületekhez.

Megadva magam a sorsnak elmosogatom a felhalmozott háromheti mennyiségnek megfelelő mosatlant, egy pillanatra elmélázok a szilikon muffin formák fölött, de mivel sok még a romtakarítanivaló, így legyintve továbblépek az érthetetlenkedésemen.

Miután elmosogatok, kihordom a több tonna elhasznált  papírtörlőt, visszapakolom az időközben megszaporodott fűszerhalmot és egyéb szükségesnek ítélt főzőalkalmatosságokat  a helyére, közte egy doboz kakaóport(?) egy bontott csomag mazsolát(?) és két ceruzaelemet(?), majd nem belemerülve a részletekbe, kifestem a konyhát, újradukkózom a krómfelületeket… így pihengetek éppen amíg a férjem főz ugye és akkor a nappali foteljából kiszól egy bársonyosan kedves hang:

- Ha már ott vagy szívem nem kevernéd meg a kaját? De óvatosan!

- De. Persze, óvatosan- mondom.

Ebédnél beugrottak a tesómék és annak ellenére, hogy éppen ebéd után voltak, muszáj megkóstolniuk a csodát, mert ilyet még biztos soha, meg amúgy is. A szakács természetesen megkapta  az elvárt a megérdemelt dicséretet. Én meg  úgy egy órán keresztül hallgattam, hogy a főzés az nem egy dirr-durr dolog, mert az micsoda lelki és szellemi  előkészületet , ráhangolódást, koncentrált figyelmet és összehangolt feladatvégzést igényel, de ő uralja a konyhát,  ehhez még jön persze  az istenadta tehetsége, mert az természetesen  minden jó szakács alapképességei közé tartozik és szerencsére ő ezzel rendelkezik, bár szerénysége tiltja, hogy ezt szélesebb körben hangoztassa, de itt ugye csak a tényszerűség kedvéért, meg hát mert kérdezték(jelzem senki), de mindegy is, mert a végeredmény a fontos. (amúgy tényleg jól főz)

Én meg halkan megjegyeztem, hogy legközelebb ha főzni szándékozik a visszatarthatatlan tálentumából kifolyólag, én vadvízi evezős túrán fogok részt venni, ahol nincs térerő.

Hát a helyzet az, hogy azóta is főz, viszont szaporodott a család két segédkuktával és így hárman már egészen jól bírjuk a megszaporodott munkát, ha a Drágám le akarja venni a vállamról a főzés terhét.