Dragomán György – Háy János – Parti Nagy Lajos – Tóth Krisztina: Expander

Talán Dragomán lóg ki a következő mondatomból, mert egy fél fehér király után nem mondhatom magam Dragomán olvasónak, de ettől az apró kicsinységtől eltekintve nyugodt szívvel állítom, hogy a négy író (költő) a klasszikus(kávéházi) tárcaírás műfajkereteit feszegetve, a mai olvasói igényeket nagyon is kielégítik. Kerek, ütős, aktuális de irodalmi színvonalú írások. Bár (itt újból meg kell jegyeznem a korrektség kedvéért, hogy DGY nem tartozik az általam ismert írók közé) az első történet láncot leszámítva elég magas elvárással kezdtem bele a válogatásba, azt kell mondjam (és itt már nem teszem margószélre Dragománt mint újhúst), hogy nem okoztak csalódást. Mindenki nagy biztonsággal azt adta, amiért megvettem ezt a kötetet. Parti Nagy a mavilági elmekontrasztikus paradoxációival, Háy az amikor én még kissrác voltam utánozhatatlajaival és Tóth Krisztina a szívemhez közeli léleksimogatóan emberi szervleirásaival. És most direkt a végére hagyva, hogy ilyenmódon hátba tudjam dicsérni a sorkezdő Dragománt, a boszorkányosan lüktető varázstörténetével. Felhívnám a figyelmet külön az írása hajbontogató kezdő és befejező kép párhuzamára. Jó (számomra) új írókat felfedezni,mert ilyenkor még minden írásfinomsága új felfedezés örömével hat a nyitottolvasói kiváncsiságomra.

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Cotzee nagyon felkavaróan mutatja meg, hogy milyen ingatag, ám mégis önfenntartóvá lehet rettegni a világ mindenféle rendű és rangú hazug hatalmi  tákolmánynak a működtetését megtámasztó külső és belső barbárját.  Félelmetes.

De ami a legfélelmetesebb az az, hogy a recept mindig működik.

 Minden a barbárokhoz képest érvényes vagy érvénytelen. A van, a volt és a lesz, de még az is, ami nincs. A szó, a tett de még  a szándék is. Egy hatalom, ami a kivetített barbárjaihoz pozicionálja magát, igazolja a létét. Igazodási pont, összetartozáskarám,

A szemben álló pedig az egyén, és mindig csak az egyén, mert a jellegénél fogva az ilyen rendszerek kizárólag elszigetelt egyéneket eresztenek át a sűrű szövésű kollektivizált rémszűrőinek a meglazult résein.  Egyént, aki annak ellenére, hogy a hatalom  élvezőjének számít és éppen ezért kicsit felülről lát rá, egy bizonyos ponton mindebből a rendszerből kilóg, aki megfogalmazza a barbár alaptalanságát, az erre épített hatalom  talmiságát. De vajon meddig tart az egyén ereje, a kitartása az elvei mellett. Mit bír ki a kívülálló magányosság, a fizikai, lelki kitaszítottság, a besározott elszigeteltség, embert próbáló fájdalmas meggyötrés. Mikor kezdi elhinni a saját fájdalomüvöltése érveit, mikor vágyik inkább a tompa, fájdalommentes közigazodásoz? Mikor hiszi el a fájdalomtanítójának, hogy a barbárok léteznek, és ez így is van rendjén? Mi az erősebb, a  fájdalomtűrő meggyőződés vagy a enyhet hozó, beletörődést mímelő őrületálca.

A barbár maga az ok és az okozat, az indok és a következmény a magyarázat és a megmagyarázhatatlanság,  Mindig üldözni kell, sosem lehet utolérni, de sosem lehet abbahagyni az üldözést, mert még a végén kiderül, hogy  a saját önpusztításunk nyomain körbe-körbe  járunk és a barbárok mi  magunk vagyunk, a mi magunk által vakságot mímelt, lelki és szellemi túléléshez szükséges oldozást adó, rettegést fenntartó igényre.

Cotzee képes volt egy egész regényt írni erről, de Konsztantinosz Kavafisznak elég volt egy versnyi tér.

Mindkettő a maga nemében remek.

Csiki László: A jóslat

Csattanós szösszenetek Ignáccal, aki a mindenféle rövid és mégrövidebb történeteknek A Férfiszereplő archetípusa. Olvasható buszon, fotelban, orvosi váróban, ha sok időd van, ha alig van időd, ha jó a kedved, ha nem annyira jó, ha esik, ha süt… Annyira sokszínű, hogy az már szivárvány. Szóval ez nagyon!