A soha nem csökkenő várólistacsökkentésről...

Lobo ötletének köszönhetően, idén ismét csökkent a soha véget nem érő várólistám ezzel a hosszabb ideje feltorlódott, 12 olvasásra várt könyvvel. 
Hát legalább ezeknek már nem kell várniuk. Beteljesedett a sorsuk.


Éljen! A mai állás szerint csak ennyi maradt, amit most azonnal olvasni akarok;)->

 És még valami másra is rájött: arra, hogyan vezet egyik könyv a másikhoz, hogy bármerre fordul, mindenütt újabb és újabb ajtók nyílnak, és hogy egy nap nem elég hosszú ahhoz, hogy annyit olvasson, amennyit szeretne.

Alan Bennett: A királynő olvas

Sofi Oksanen: Tisztogatás

Tudod milyen az a zsigerekbe belegennyesedett megaláztatás, félelem, kiszolgáltatottság?  Tudod milyen az amikor úgy vonul át az életeden a történelem, hogy a nyom amit hagy örökre beléd ég. Meghatározza az életedet, a kapcsolataidat a világodat és azokét is akik kapcsolatban vannak veled?

Hát Sofi Oaksen tudja. És ezt meg is tudta írni. Aliide, a történetközponti alak figurája olyan plasztikusan van kidolgozva és bemutatva lélektani szinten, hogy akár egy pszichológiai tanulmánynak is elmenne.

A Háború, ahol a felszabadítóktól kell rettegni, ahol az agresszor  megszállókban több az emberség mint azokban ,  akik a “jobb jövőt” hozzák el, ahol az aki szeret, nem tud azzal boldogságot adni. Akit szeretnek annak csak szenvedést jut emiatt.

Nagyon torokszorító olvasmány.  Minden oldala egy fájdalmas pillanat és mégis… mégis letehetetlenné varázsolta az írói tehetség, ahogy idősíkokban, térben mozgatva a cselekményt, adagol vagy éppen visszatart információkat, ami a regény haladtával egyszer csak ostorcsapásként megvilágosodik, összefüggő rettegést gerjesztő történetté érik, mert világossá válik, hogy a kibontakozó erőszak egyénekre de országokra is kiterjed és  egyre csak muszáj lapozni és olvasni, bár pontosan tudni, hogy nem lesz semmi megváltás sem a szereplőknek sem az olvasóknak

A tisztogatás nem hozza el a tisztulást. Mert a lélek sosem tisztul hiába is a mindent eltakarítani igyekvő tettek és a túlélésért felejtést erőltető lélek. Már ha van még egyáltalán lélek.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij : Ördögök

 Alapos regény. Jól megírt karakterekkel, lélekkel töltött figurákkal az orosz arisztokrácia letűnő világából. Alap probléma, hogy lehet e radikális változás egy téves eszmétől vezérelve. Hát a téves eszme ugye mindig nézőpont kérdése. A radikális változtatás meg alapeleme az anarchiának. 

Nem jó együttállás a határozott de zavaros filozófiára épülő rendszerező elméleteknek, mert ha megvalósul, előbb utóbb azt is elsodorja, aki megvalósította. De inkább utóbb. Sajnos.

Sztavrogin karakterében például remekül összpontosul a dosztojevszkiji főhősök szubsztanciája, amiként megvan benne az a léha unalomból a határait feszegető alapjában jó kvalitásokkal rendelkező  ifjú jellemzanzája, aki a bűnt alaposan kiélvezve a bűnhődés terhe alatt összeomolva járja be a két végpont közti stációkat.

„Ő még sose látott ilyen irodalmárokat. Szinte hihetetlenül hiúk voltak, de teljesen nyíltan, mintha ezzel valami kötelességet teljesítenének. Némelyik (bár korántse mind) éppenséggel ittasan jelent meg, de úgy, mintha ebben valami különleges, csak tegnap felfedezett szépséget találna. Mindegyikük szinte már hóbortosan büszke volt valamire. Mindnyájuk arcára rá volt írva, hogy csak az imént fedeztek fel valami rendkívül fontos titkot. Folyton szidták egymást, abban a hiszemben, hogy ez becsületükre válik. Eléggé nehéz volt megtudni, hogy mit is írtak voltaképp.“

Elég prófétikus regény lett, mert a bolsevizmus előképét gyönyörűen leképezi a szereplőinek az identitása és létező vagy idealizált motivációja. Besúgás, félelemben tartás, egyenlőség, de azon belül is egyenlőbbek… ugye ismerős a történelemből(is)

Szóval Dosztojevszkij valóban jövőbe látó volt, és így utólag olvasva önbeteljesedő regényeket írt. Talán írhatott volna valami hepiendeset is, hátha…J

Aki kedveli a nagysodrású, alapos és jellemgazdag orosz regényeket, az jó helyen keresgél a D betűnél a könyvespolcon, és szerintem ez a regénye sem nagyon különbözik a többi sodró regényétől, talán csak annyiban, hogy itt több a fizikális gyilok, mint a lélekgyilok. Bár ha azt vesszük a Pjotr Sztyepanovics figurájának a jelleme már maga egy lélekölő előképe a későbbi kommunizmust megtestesítő ikonikussá lett figuráknak.

Kihagyhatatlan része az életműnek.

( Ez az olvasás ennek a projektnek az utolsó darabja:  2015 évi várólista csökkentés )