Egy világban, ahol a jóindulat a természetes , a tisztelet alap, az önzetlenség veleszületett természet, de a vágyakozás valami hiányzó után és a jövő ígérete az fölösleges sőt egyenesen értelmetlenség. Nincs kérdés, csak az van, ami van. Nincs hiányérzet, mert úgy jó, ahogy van. Mert ha így jó, minek másképp? Élni kell a jelent. Úgy ahogy van. És az jó.
De akkor miért van az, hogy mégis ez az utópisztikusan kellemes világ nyomasztó. És miért van az, hogy az, hogy mert nyomasztónak érzem, az mégjobban nyomaszt. Mi a baj a tökéletességgel? Talán az, hogy hiányzik belőle egy emberi összetevő, a gyarló kíváncsiság, kockáztatás, amitől a tökéletes szerethetőbb, sőt komfortosabb lesz.
Kellenek az illeszkedések réseibe belelátó fiúk, kellenek a természeti törvényt megtörő varázslatok. A hétköznapi logikát és egyértelműséget átlépő bukkanók meg kerülőutak, hogy kiderüljön, van más is, lehet más is azon felül, amit az egyetlennek a tökéletesnek gondolunk. Amit sokan nem látnak, attól az még létezhet, és ha létezhet, akkor az a ki látja , érzékeli vagy még csak sejti, az nem kívülálló, csak másképp gondolkozó, más úton haladó, de ugyan oda érő. A többiek felelőssége, hogy a fényt ne oltsa ki, hanem hagyja, hogy megvilágosítsa azt, ahová kevesen látnának be.
De nézzük A Könyv szerinti könyv párhuzamot.
Az új, minden rosszat hátrahagyott élet lehet a feltámadás is akár, a jóindulatú világ jóindulatú segítő szereplői az apostolok, a fogantatás nélkül anyává lévő nő Inéz, Mária és maga a gyerek pedig , mint a cím is mondja (az én ízlésemnek kicsit túl direkt módon), Jézus. És persze ahol ott van a jó, főleg ilyen túlsúlyban, ott kell hogy legyen egy kontraszt is, a durva és önző Daga, aki el akarja csábítani a fiút úgy, hogy igazából nem akar törődni vele, csak letéríteni az útjáról, eltéríteni azoktól, akik önzetlenül jót akarnak neki.
Persze Coetzee ennél sokkal jobb író, hogy ilyen direktmódon tolja az olvasó elé a történetét. Egy valahonnan menekült fiúról szól, akit Simón(József?), az egy személyben megtestesítő mentora, apja helyett apja, barátja, tanítója és oltalmazója igyekszik az új világukba beleintegrálni az itt rá váró életébe önállóvá segíteni , de elsősorban anyát találni neki, hogy legyen egy kötődése, legyen gyökere. ..
És az összes szereplő ennek van alárendelve, bár nagyon nem tart sehová a történet, ha csak azt nem tekintjük valahovának, hogy egy bibliai utópisztikus jószándékú (és ebből kifolyólag egyben konformizáló is ) egyentársadalom emberi különbözőségeinek a kirekesztő kontrasztját mutatja be.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó könyv. Mert van benne elgondolkodni való , de olyan komolyan veszi magát minden szereplő(az író), hogy már szinte bosszantóak az eszmefuttatások. Aztán mégis elfogadom ezt a komolykodást, mert ez adja meg az alapot arra, hogy a fiú figurája a maga kirívóságában eltérően, ám ebben a formájában szintén túlzott komolykodással működjön, mint minimálfilózófikus regénymotor. Minden estre jó sokáig foglalkoztatott ez a könyv. Akkor meg mi bajom? Valószínűleg pont az, amit el akart érni Coetzee.
