2017. január 28.

Mario Vargas Llosa: Kölykök

Rövidebb, hosszabb novellák, de annyira feszesen, drámai feszültséggel telten írta meg őket Llosa (persze nem mind a hetet egy színvonalon, de korai keletkezésük ellenére jó és biztos kézzel), hogy jól le lehet követni a későbbi, már alaposabban dramatizált regények stílusát. Lehetne kritizálni, hogy nincs eléggé kidolgozva a történet, mert “csak” a drámai szituációkra koncentrál, se előzmény, se különösebb jellemrajz, de mégsem vázlatos, mert egyrészt a mesélőszöget jól váltogatja, másrészt  - és ez a novellái ereje -, így koncentráltabban, erősebben hat a korai llosai lélekbúvár mélység, ami ezekben az írásokban  a virtust, agressziót és a sors nehézre faragott vagy éppen ösztönöktől vezérelt jó, rossz pillanatait, lenyomatait tükrözi a különböző korú hőseiben, akik temperamentumát természetesen a latin-amerikai habitus is árnyalja, erősíti.


Ha egyet kellene kiemelni a kötetből, részemről mindenképpen A nagyapa c. lenne az. Úgy teszi oda a végét a kiszámíthatóra sejtetett, elnagyolt lépésekkel haladó langyosan felépített fokozás után, hogy csak pillogtam, hogy ezt  a befejezést meg merte húzni. Mert meg merte és milyen dedósan laza már. (nemisdedóshaneméretlenülhuncut)

3 megjegyzés: