Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001

Napló szerű bejegyzés egy naplóolvasatról

Azt hiszem Kertész Imre íróként benneragadt a filozófikusan letargikus magányban.

Ez a naplójegyzet válogatás is nagyon megosztó mondattokkal, gondolatokkal van teli. Túl sok a negatívizmus, bár meg kell hagynom, sokszor megvalósultak a korunkban megélten befogadható időn belüli Kertészi váteszek. Ez napló, úgyhogy nem lehet számon kérni rajta szinte semmit, hisz egy napló az ilyen. Szubjektív. Lehet vele vitatkozni, kell is, de a vita is pont annyira egyénire farigcsált, mint a vitatott tétel. Persze a gondolatok, amiket egy közszereplő nyilvánosan vállal, mindig újabbakat gerjesztenek és ez egy egészséges mentalitású társadalomban tartalmas vitát generál.  Mondjuk össztársadalmi szinten itt nem tartunk, de azért vannak jó közösségek ahol ez működik, és ha működik, az a nem egyező keresztgondolatoktól függetlenül, mindenképpen építő. Aztán van, aki azt mondja, lehet vitatkozni az ilyen jegyzetekkel, de minek. Szubjektív. Csak olvasni kell és feldolgozni olvasószemmel, a benne levő személyes dolgokat. Egyrészt eléggé határozott (a sok gondolatformálódás, épülés, sarkosság és vitathatóság ellenére) véleménye volt KI-nek a környező dolgokról,  és mint olyan, nem szerencsés mondatokat, részeket kiragadni belőle. Ahogy hosszan vezeti le a gondolatmeneteit, meghivatkozva a gondolatait formáló, azokra hatással lévő filozófusok, karakteres írók, koroktól független tanítók, bölcsek, gondolkodók rá tett hatását, másrészt meg ezek eléggé belsőséges mondatok, még akkor is, ha talán már a lejegyzések pillanatában is valamelyest a külvilágnak lettek szánva. (valaki szerint ez bátor dolog, valaki szerint fölösleges provokáció, sőt ostobaság... )

De ez nem regény, ez maga Kertész Imre Kertész Imre interpretálásában mindenestől. Az író, a gondolkodó, a közember, a magánember, a zsidó, a magyar, a bennfentes, a kívülálló, az ünnepelt, a kirekesztett, a kolléga, a férj, a véleményes, a beletörődő és ahogy Spiró mondja róla, a szabad ember… és még sorolhatnám. Lehet mondani, mit mórikálja magát egy író. Mit fellengz, patetikuskodik. Írjon regényeket. Igaz, de mi a baj azzal, ha reflektál a környezetre a saját hatósugarú észleléseire, még akkor is, ha azok nem mindig fedik kritikátlanul a későbbi olvasó véleményét. (de van erre egyéb példai is,  teszem azt Márai naplói, amiket szintén sokat forgat Kertész) Mert a véleményegyezés az persze nem mindig találkozik, az igaz - és hogy magamból induljak-  nem is tudok vele egy nézőpontról vizsgálódni, hisz sem az életkor (itt a történelmivé vált korszakoknak az átélt tapasztalatára gondolok) sem közegimpulzus egyezőségünk nincs, viszont mégiscsak kortársak vagyunk és a korunk egyes eseményei hatása alatt állunk, ami viszont mindkettőnkre hat valamiképpen. Ez a közös metszet pont elég arra, hogy ezeket a naplóit érdeklődéssel és a magam világlátásával, a magam véleményezése, rámhatása szerint olvasgassam. 

Amellett, hogy nagy tisztelője vagyok az író Kertész Imrének, az embert is kedveltem benne. De ilyen hosszú életnyi tapasztalat, megörökített önreflexióiban  nyilván van merőleges gondolat is. Talán az időszak, amit kimetszett ebben a válogatásban (1999-2001) is olyan, ami egyrészt a saját életében sem volt felhőtlen, másrészt Kertésznek egyébként is van egy borúra hajlamos hangja, ami sajnos sokszor fedi is a dolgokat, de sokszor túl pesszimistának érzem, főleg, hogy egyértelműen kitűnik, majdminden megnyilatkozásából, hogy neki a holokauszt és az azzal kapcsolatosan átélt embernullázó ideologikus trauma jelenti az emberiségbe vetett hitének a végét. Onnantól nincs optimizmus és minden bizakodás csak naivitás. (megértem, de tapasztalat és a magam bizakodóan optimista szemlélete híján én ezt nem érzem át). 
Ezzel szöges ellentétes viszont azoknak a barátainak, hozzá közel álló pályatársainak a Kertészimréje, aki harsogóan vidám tudott lenni, , sosem fogyott ki a történeteiből, hosszasan idézett klasszikus filozófusokkal bélelte ki a maga anekdotáit, bár, azt is mondják róla, a humora amolyan keserű humor volt, a vidámságából mindig kihallott a keseríz, a gúnykacaj, de ez nem leminősítő gúny volt, hisz magát is ilyenképpen figurázta ki, inkább amolyan társadalomkritika féle, amiben szembekacagta és kacagtatta azt, ami egyáltalán nem volt vidám. Ez ezekben a feljegyzéseiben kevésbé érződik, bár ha valakinek van erre füle és nem egyfajta szemüvegen keresztül olvassa, azért... 
Viszont semmiképpen nem szabad ezeket a feljegyzéseket összemosni az itt-ott megidézett filozofikusok szándékuktól függetlenül kiforgatott eszméit más , ferdült ideológiák általi torzított használatuk okán, nem kellene semmilyen párhuzamot húzni azzal, amilyen gondolatokra serkentették ezek  az alaptételek Kertészt.  Pont az értelmezésbeli különbség az, ami a lényeg. És abban nagyon nagy különbség van Kertészé és a kirekesztő, támadó ideológiák közt. 
De hát mindenkinek lelke rajta, hogy mit hall ki egy egy mondatból, gondolatsorból, feljegyzésből. 

Na engem ezekre a gondolatokra sarkallt most ez a könyv, meg persze a közelmúlt tragikuma.

Egyébként arról meg hogy mennyire fontosak Kertész ilyen jellegű jegyzetei? És miért pont az övéi (is) fontosak? Hát kéremszépen, van még egy olyan magyar író, akinek kamasz korában a sok kitaszítottal egy vagonban az éhezés árnyékában úgy látszott egyáltalán nem lesz felnőtt kora, aztán mégis későfelnőtt korára, néhány kiválasztottal együtt vacsizott a svéd királlyal.
Naugye!

Ma elbúcsúztak tőle a szerettei, a barátai, a tisztelői és - ahogy EP mondta a búcsúbeszédében- az ücsörgők. 

"... De hogy meghalt, hirtelen annyian ülnek az ágya szélén, hogy óhatatlanul erről is kellene mondanom valamit, de nem akarok rendet vágni az új üldögélők közt, csak megállapítom a tolongást…'

Ha már nyugodt élete nem lehetett, kívánok Neki békés nyugalmat.