Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Hát az már igaz, hogy Nagymamának vannak túlkapásai. Sőt, az az igazság, hogy a Nagymamának szinte csak túlkapásai vannak. De mit tehet a nagymama, ha úgy döntött a társadalom, hogy ő már nem kell neki. És mit tehetne a Nagymama, ha ő ezt meg nem így gondolja, Persze Nagymama sosem volt egy nyugodt lélek, még akkor sem amikor még nem Nagymama volt, hanem orvos, aki mindenkin segített és túlbuzgott benne a segíteni akarás, ha kellett a világ végére is elment, ahol szükség volt a tudására. Akkor senki sem kérdőjelezte meg nagymamát, mert vezetni , na azt nagyon tudott. Mentek is utána gondolkodás nélkül, mert tudta mit kell tenni.

Aztán lett Elsa és nagymama Nagymama lett. Elsa nagymamája  és barátja. Pontosabban az egyetlen barátja. Mert  a kortársai közt nem találja meg a helyét, a szülei elváltak, bár szeretik, de mégsem olyan módon, ahogy az Elsa világában a szeretetet jelenti. 

Ellenben Nagymama, aki  egy DISZFUNKCIONÁLIS SZUPERHŐS! Elsa ezt a Nagymama által alaposan felzaklatott környezetüktől hallotta, de nem igazán értette, ezért a wikipédiától tanulta meg mit is jelent . Mert Elsa elég sokat lóg  a neten a hét éve ellenére, de hát annyi dolog van, amiről a leggyorsabb úton onnan szerezhet tudomást. Bár pontosan tudja mi az a minőségi irodalom, sőt az irodalomtanárát is felvilágosítja erről, aminek ő státuszánál fogva nem tud örülni, bár igen is kellene, de azt is észleli, hogyha valaki Facebook-státuszokban beszél.

 Ellenben Nagymamával, aki mindenről igen sajátságosan gondolkodik.

 „Van nálad öngyújtó? 

– Hétéves vagyok! – Mennyi ideig fogod ezt a kifogást használni? – Amíg már nem leszek hétéves!“
Egy nagymama egyszerre kard és pajzs, egészen különleges szeretet ez, amit az okostojások úgysem értenek meg.“

De ez nem elég, mert mindenek tetejében képes android telefont tartani, ezt is csak Elsa kedvéért, mert  ha rajta múlna semmilyen telefont nem tartana.

Mit csinál egy diszfunkcionális szuperhős? Hát ha arra van szüksége a kortársai közül kirekesztett unokájának , hogy elfeledtesse vele a borzasztó napját, betör éjszaka az állatkertbe, kiakasztja anyát a ruhaviselésről, pontosabban nemviseletről alkotott véleményével és az őrületbe kergeti az egyébként is az őrületig magányos szomszédot vagy és ezzel már nagyon elmegy a falig, megdobálja kakival a jogosítványát firtató rendőrt.

Elsa  és Nagymama külön nyelvezettel, külön világban éltek. Olyan világban, ahogy a saját meséjükben történtek a dolgok, a saját szabályaik szerint. Ezt a világot nem értette senki. Mert az ő világukban legyőzik a félelmeket, legyőzik az időt a mostot, a bántásokat, minden olyat, amit a külvilág nem ért, nem érthet, mert más szabályok, keretek közt élnek.

„Rengeteg kobold és sárkány lakik Miamasban, több mint az összes királyságban együttvéve, mivel Miamas elsődleges exportja a mesékből származik. Ezt általában kevesen tudják a valódi világban, mert az emberek a valódi világban általában okostojások, de a koboldok és a sárkányok előtt nyitva áll az egész miamasi munkaerőpiac, mivel minden mesébe kellenek gonosztevők.“

 Egy valamit nem tudnak kizárni, az pedig a halál. És amikor nagymama elmegy a halállal, Elsa magára marad és maga próbálja továbbmesélni magát. Nem megy zökkenőmentesen, mert az iskolában vannak nehézségei, ami hol egy szakadt sálban, hol egy vérző orrban mutatkozik meg. Tényleg nem könnyű ezt most már így egyedül, mert,

„Egy nagymama felér egy hadsereggel.

Az unokának ez a legnagyobb privilégiuma, hogy tudja, valaki az ő oldalán áll, mindig, tekintet nélkül mindenre. Még akkor is, ha esetleg téved. Vagyis hát, különösen akkor. 

És Elsa lassan megtalálja a meséiben az anyját, aki a nagymamát visszaidézi neki, de nem úgy ahogy ő ismerte, hanem egy másik nagymamát, aki az anyukája anyja volt. És míg egyre közelebb kerülnek egymáshoz anya és lánya, úgy kerül egyre közelebb a az addig kettőjük közül hiányzó mese. És lassan megtalálja a nagymama poszthumusz bocs hogy bunkó voltam  üzenetei segítségével a ház többi lakóját,  többek között megtalálja  a szörnyű természetű szomszédasszonyt, akiről kiderül, hogy nem mindig volt az és igazából nem is olyan szörnyű, ha kicsit megkapargatja Elsa a felszínt. Mert nem minden az, aminek a saját szemünkkel látni akarjuk vagy más szemével belelátunk.

"Elsa pedig úgy dönt, hogyha az emberekről, akiket szeret, kiderül, hogy régebben seggfejek voltak, attól még muszáj tovább szeretni őket. Elég hamar ki lehet fogyni az emberekből, ha mindenkit diszkvalifikálunk, aki valaha is seggfej volt. Úgy gondolja, hogy ez lesz a történet erkölcsi tanulsága."

Újabb remek könyvvel jelentkezett Backman  az Ove után, és hogy kicsit haza is beszéljek, újabb remek fordítást kaptunk Esztertől. (svédcsavar és puszi:)