Ha van értelme az
irodalmi címkéknek (szerintem nincs) akkor itt megül a megkreált posztmodern jelző,
bár éppen Pelevin tiltakozik ez ellen.
A kötet két novellája a A Sárga Nyíl és a Remete és Hatujjú megvett
kilóra. A másik kettő Hírek Nepálból és a Buldózeristák napja sem volt rossz, de azok inkább nekem olyan kitöltő részek voltak.
Már
a címadó írástól megfeküdtem. Jól
beledöntött abba a pelevini metaforikus
világba, amiből aztán ki se szálltam azóta. A semmibe tartó kiszállástalanság és a lét nagy kérdéseinek a hiábavalóságát
úgy tudja abszurdizálni, hogy szinte odavágyik az olvasó a képzeletvilágába,
hogy részese lehessen a lehetetlen feladatnak, miszerint megússza a
megúszhatatlant, megmagyarázza a megmagyarázhatatlant mindezt úgy, hogy
pontosan tudja, hogy abszurd feladatra vállalkozik, mert egy metaforából nem
lehet kiszállni egy allegóriát nem lehet realizálni.
A tér és az idő fiktivitását megbontják a
realisztikus filozófiai talányok, (már amennyiben van értelme egy ilyen
jelzős-szerkezetnek a filozófia tekintetében)
Az elbeszélés szerkezete, a visszaszámlálós
részszámozás is ezt az időparadoxont erősíti, hogy a történet semmibehaladása
közben a visszaszámlálás által áll meg az idő, ami az előrehaladástól lesz
végzetesen véges, ezáltal időtlenné váló …
A másik tetszetős írás a Remete és Hatujjú is egy szabadulós gondolatfonálra épülő filozófiai játék, bár az
adott probléma feloldása nem
megoldatlan, de ami a megoldásig vezet, az erős kilátástalanság kibontása majd
a szabadulás fénye mégiscsak kőkemény alámerülést majd életbekapálózást igényel
a valóságfelszín realitáskapaszkadói felé.
Ami különösen tetszett az a szövegekben való oda
vissza sétálgatás, ami egyfelől olvasói figyelemjátékot de írói önintertextuális kalandozást is lehetővé tesz.
Ez a nyúlfarknyi kis kötetet pelevini belépőként
ajánlom azoknak akik nem félnek a filozofikusan vizuális gondolatpörgettyűbe
való metaforaköveken szökdécselő irodalmimenetektől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése