Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze

Eco-t olvasni mindig egy irodalmi szivárvány és egyben egy  hidegzuhany.

Mert olyan varázslatos az a sokszínűség, ahogy ezerféle dolgot ismerhet meg az ember tőle amire a maga vonalán tán sosem jutna el, másfelől meg egy hideg zuhany pontosan ugyan ezért, mert szembesül az olvasója (jelen esetben én), hogy mennyire semmi az, ami az ő irodalmi és egyéb műveltségéhez képest belém szorult vagy valaha szorulni is fog.

Ebben a könyvében is olyan palettát sorol fel , amit talán egy élet is kevés nekem megismerni, ő meg akkora magabiztos lazasággal szór tele többszáz oldalt az utalásokkal, mint más a rendőrviccekkel egy sörözésben gazdag estét.

Azért az érdekelne (és ez egyben egy felhívás is a blog olvasóihoz) ha valaki legalább a 60%-ával képben volt, vagy ha ismer olyat aki így van ezzel, akkor az egy túrórudiért jelentkezzen a szerkesztőségünkben. Természetesen maga Eco mester  kizárva nyilvánvaló okokból.)

Az alapsztori az emlékezetét vesztett 60-as antikvárius Yambo,  a kitörlődött múltjának a keresése közben rábukkan a gyerekéveinek a helyszínének a padlásán olyan irodalmi művekre, képregényekre, hanglemezekre, fotókra, plakátokra,  amitől a kitörlődött emlékeinek a visszaszínesedését várja. Mindeközben megelevenedik a világban az akkoriban zajló események kortörténeti és  filozófiai rajzolata is egy akkori olasz kissrác világszeletkéjén keresztül. 

Na itt abba is hagyhatnám a dicshimnuszt, ha a könyv is véget ért volna a kb. 400. oldalnál. Mert az első szakasz az nagyon tetszett és nagy lelkesedéssel olvastam a múltidővesztésre való ráébredésben a  tapogatózó keresgélést. A közepe , a magántörténet közbeni történelemidézéssel is kedvemre volt, kivéve azt a sok dalszöveget, amivel kevésbé tudtam mit kezdeni, (miért nem volt elég a címe?). Ezidáig a könyv 2 harmada el is fogyasztódott.  De Econak itt még oda kellett tennie azt a száznál is több oldalnyi kamaszkoriban elveszített szerelemkép részt. Mondjuk én a magam részéről nem kifejezetten(!) utáltam, de kicsit sem hiányoltam volna, ha az a rész nagyobbik fele az emlékezetveremben marad vagy legalább az elbeszéléshossza kissé szorosabbra van feszítve.

Egyébként összességében azt a könyvét inkább haladó Ecoistáknak ajánlom a terjengős és alapos sőt igencsak ráérősen előrehaladó tempója és terjedelme meg elágazóan sok tudásanyag beintegrálása miatt. Lassan olvasós könyv. Lassú a belerázódás, lassú a bennelevés és lassú a kikavarodás. Az antikvárius  ködből való kifelé tartása közben az olvasó már eléggé benne van a sűrűre mesélt ecoi-ködben és a ködszurkálás közben a  lassan oszló homály mögött feldereng a jelen, ami vagy tetszik az eddig elkecmergett olvasónak vagy nem. De úgy kell neki! Úúúgy kell neki.