már a garázsban vannak

 Na akkor egy kedves kérésre legyen egy szellemidézés a hosszú hétvgére, a försztket: rebeka sztorija: 

Egyik reggel feltűnt, hogy meg van rágva a szelektív szemétgyűjteményünk papírkupaca a garázsban. Jézus, egy egér. (Mármint ebből nem arra jöttem rá, hogy Jézus egér volt, hanem tudoóód, na!)

Ennek fele sem tréfa! Összeült a családi kupaktanács. Mi legyen a taktika az egér kilakoltatására. Mert ugye a  kiebrudalás tényét annak ellenére egy emberként szavaztuk meg, hogy megállapítást nyert az, miszerint az egerünk nem az a mezei fajta lehet.  Egy hétköznapi egér nem válogatja ki olyan nagy ügygonddal a sajtót akképpen, hogy kizárólag a tudomány és technika valamint a programajánló témájú kiadványokat részesítse figyelembe. Oké nem mondom, hogy olvasgatta, de ha úgy vesszük mégiscsak falta az érdekes cikkeket.

Naszóval miután abban konszenzus született, hogy mennie kell az egerünknek, már csak a menesztés módjában kellett megállapodnunk.

Én személy szerint, minekután képtelen vagyok visítozás nélkül egy helységben tartózkodni bárminemű rágcsálóval, kiestem abból a körből, aki tevőlegesen részt vesz a felkutatásban és a menesztésben. Azonban nem szívesen támogatnám az élet kioltását, még akkor sem, ha egy rettenetes és ijesztő egérről van szó. Így ragaszkodtam ahhoz, hogy valami humánus (állat lévén tán helytállóbb kifejezés az animális?) módját válasszuk a likvidálásnak.

A család férfi tagjai persze a könnyű megoldást pártolták, miszerint egyszerűen agyon kell csapni. Háppersze a tesztoszteron meg a vadászösztön mi? Na nem. Itt nem lesz vérengzés. Még csak az hiányozna, hogy az egér porhüvelyétől megszabaduljunk , de a szelleme ott kísértsen örökre a  garázsban.

Aztán némi polémia és szakirodalom tanulmányozás után megszületett a megoldás. Létezik egy úgynevezett bioragacs, ami úgy ejti csapdába a gyanútlan egeret, hogy közben nem kell kioltani az életét. Az ily módon helyhez kötött mikimauzt aztán ki lehet tessékelni a szabadba, persze jó messze az otthonunktól.

El is készítettük a csapdaszerkezetet, ami állt egy darab hungarocell táblából, amin nagy műgonddal elrendezgettük a ragacsot, hogy jusson minden négyzetcentiméterre. Aztán csaléteknek daraboltunk rá sajtot (bár a józan logika szerint a rágcsálók inkább magvakat esznek, mint tejterméket, de tudat alatt dolgozott bennünk a diznikommandó által belénk plántált sajt-egér téveszme .)

Gondoltam minél több a sajt, annál hamarabb harap rá a kis dög. Aztán lehet, hogy kicsit túlzásba estem a menzaadaggal, mert a többiek szerint, ha bele is ragad az egér hónapokig eléldegél a csalinak szánt sajtmennyiségen úgy, hogy naponta vacsoravendégeket fogad.

Aztán elhelyeztük a szerintünk nagggyontuti és fondorlatos csapdát.

Aznap mindannyian elmentünk egy közös programra, és még, ha nem is beszéltünk róla, mégis láttuk a lopott pillantásokból, hogy mindannyian alig várjuk a hazaérkezést az egerünk sorsa miatt.

Elérkezett a pillanat. Lélegzet visszafojtva álltunk a garázs ajtaja előtt. Hallottuk, ahogy bentről egy kétségbeesett állat nyöszörgése, már-már a sorsnak való megadás határára jutott lélek fészkelődésének zaja szűrődik ki.

Én kissé hátrébb húzódva ugye a fent említett rettegésből kifolyólag hagytam, hogy a többiek arassák le a győzelmi babérokat. Beléptek, és 10 másodperces némaság után egyszerre tört fel belőlük a nevetés.

Na mondom mi a vicces egy szerencsétlen egér vergődésén, és beléptem a garázsba.

Már készültem a nagymonológra, hogy nem szép dolog.., meg igazán lehetnének empatikusabbak…ehelyett ordítva röhögtem a többiekkel.

Az egércsapdából könyörgő szemekkel nézett ránk a macskánk.