Barnás Ferenc: A másik halál

“Négy napig le sem mentem; végig fent voltam. Szereztem elég bort.”

Hohó! – gondoltam, itt egy Hajnóczy típusú italtól a ködszürkeségig lehúzó, megvilágosodó könyv fog következni.

Nem bántam volna ezt sem, de ez egy nagyon egyedi könyv lett.

Éppen hogy nem a tisztánlátást szolgálta az alkohol, hanem a teljes napfogyatkozást. Se kép se hang. Illetve volt mindkettő, de önmagának kiesett a tudatnak ez a megittasított része egészen a nullpontig.

Tudnék még olyanokat felsorolni, amik ilyen bomlásba tartó regények, de inkább nem is hasonlítgatom, mert ez annyira jó regényszöveg, hogy nem állítom senki mellé, pedig igencsak méltó írók jutottak eszembe közben.

Így megírni a tébolyt kevesen tudják. Illetve csak a nagyok. (Bernhard, Plath, Bartis.. na tessék most mégis példálózok, pedig ez így félrevezető lehet, hisz ez mégis más. És pont ez a hasonló mássága emeli fel hozzájuk)

A környezet a rendszerváltó Budapest. (ez a galériából kiszivárgó politikát érintő szövegekből érezhető a legjobban) A szereplőkörnyezet a bomló elméktől szenvedő emberek. A valahai jobb napokat látott esztétika oktató egyetemi tanát, zenész mesélte életregényében  megforduló, a  lekommunizált valahai grófnő, sz Auschwitzból hazatért nő, egy náci túszaként tartott pincér,  lecsúszott hajléktalanok…

“Veled történik, de nem rólad szól.” 

Olyan magabiztosan tartja bizonytalanságban Barnás a szövegét olvasót a sutává mesterített nyelvezettel, mint ahogy a szereplők sem tudják, hogy  a saját életükben melyik irányban is van a föld és az ég, miközben a földig vannak rombolva.

“az nem csodálat, ha valaki elkezd dolgozni benned, ha valaki elkezd lenni benned, ha valaki egyre csak lesz és lesz benned, pedig te nem is akarod”

Muszáj volt vissza-vissza lapoznom hogy az összeálló zavart elme előrehaladásában  visszanézzem a szétzilált kaotikus jelenbezuhanást.

Mert úgy dramatizál Barnás, hogy egyenest a megbomlott jelen közepébe nyittatja a könyvet az olvasóval, majd teszi világossá a zavart. A tudat a bomlásból kezd összeállni a maga darabos, epizódokban adagolt zavarmázos narratív tudattalanságában. Bár sokszor így sem világos, hogy a mesélő éppen a munkahelyéül szolgáló művészeti galériából jegyzetelget a későbbi könyvhöz vagy éppen egy zárt intézetből emlékszik vissza a történések foltokban adagolt darabjaira.

 “És mondd, te itt egy installáció vagy?” 

Nagyon erős szöveg és nagyon erősen is hat.

Így kell jó regényt teremteni. Már A kilencediknél is éreztem, de most bizonyos vagyok, hogy így születnek a kedvenc írók.

Ha jót akar magának a kedves olvasó, ne olvassa el a fülszöveget.  Tudom, hogy ez a vesszőparipám, de itt különösen igaz.