Kertész Imre: Mentés másként

Egy idősödő, a fizikai írásképességét támadó betegséggel küzdő író, lecsontozott , de nem érzelemmentes őszinteségei magáról, gondolatairól, az őt körülvevő szűkebb és tágabb időről, közvetlen és szélesebb spektrumú társadalomról, annak formálódásáról, deformálódásáról. Kár, és egyben szégyenletes, hogy sokszor a saját szavainak a kontextusból kiragadott töredékeit hozzák fel ellene. Méltatlan, mint ahogy az is, hogy ráolvassák, hogy nem dugja önként a fejét a számára megkomponált hurokba, azt vetik a szemére, hogy oda menekült, ahonnan a világ kifordulása előtt indult az a szellemi métely, ami elől itthonról a XXI században menekülnie kellett a nyugalma érdekében. A hazugság élhetetlen, és ettől tűrhetetlen légkört teremt egy gondolkodó embernek. Ha pedig tűrhetetlen, az ellen egy közéleti embernek nem szólnia illik, hanem szólnia kell. Az identifikáció nem az, ha besimul valaki az éppen aktuálisan alakuló közegbe.

Fura dramaturgia, mint ahogy a naplók dramaturgiája általában. A zajló élet szabja meg, hogy éppen épül vagy bomlik az íve. Az életszakaszának a társas kapcsolata(i), kapcsolt társai, szellemi és fizikai hogyléte, (magyar!)írói, emberi, idősödő férfikénti változásai és az arra reflektáló jelen idejű mikéntjei. Érdekes kép merült fel bennem olvasás közben, ahogy egy remegő kezű ember küzd a kézremegés ellen azzal, hogy odahagyva a tollat egy új eszközzel veszi fel a kesztyűt, hogy megmaradjon az írásképessége, amit nem becsül sokra az a jelenkori ideológiai közeg, akinek beírta a nemzetnevét egy veretes listára az örökkévalóságnak.

Milyen érdekes, hogy például Adyt nem ostorozzák ilyen naturalisztikus módon, pedig igen erős nemzetkritikái voltak , nála elfogadták (persze lehet csak az utókor), hogy rendesen odamondott az akkori aktualitásnak, múltnak és még az akkor körvonalazódó jövőnek is, sőt, nem csak elfogadták, de be is emelték a magyar! irodalmi kánonba. Párizs az akkori irodalmieurópa Berlinje. Az akkori művészvilág hajléktalanjainak a befogadó átmeneti szállása. Mint ahogy később is befogadták és szellemi (olykor fizikális és gazdasági) teret biztosítottak a kevésbé szerencsés alkotóbarát közegben, a zárványból kinyílást nem segítő helyre születetteknek.

Lehet Kertész írói stílusát kedvelni, nem szeretni, lehet mint embert a maga gondolataival és azok interpretálásával szeretni, elfogadni vagy nem szeretni. Lehet, de nehéz elmenni szó nélkül mellette. Szóval hat. Az, hogy ki mit olvas ki a soraiból, az legyen az olvasó önmagával és a környezeti hatásokkal való pólusmagnetizált elrendeződése és az azzal való mihezkezdés.