Egy erdélyi asszony naplója. na de micsoda napló. Nagyon méltó módon veszi elő Jókai Anna ezt az érzékeny témát, ami nem a manapság dívó magyarkodós-abajkodós pózörség, hanem érzékeny de méltó irodalmi feldolgozása a magyarságtudatnak, az emberi önző majd önzetlenné szelídülő szeretetnek. Benne van a hetvenes nyolcvanas évek magyar- román feszültsége. Anna önnön magyarságakaratának a feszülete, ahogy az unokájában igyekszik átmenteni mindazt a fájdalmasan eltűnni vagy inkább erőszakkal eltüntetni igyekvő magyarságtudatot, amit a ceausescu-i ideológiával átszőtt Románia erjesztett. És méltó abból a szempontból is, hogy a másik felet is képes a saját neki fájó társadalmi környezete mentén szemléltetni , és kompromisszumképesnek bemutatni. Nagyon szép szövegű a regény és az a kálvária, amit megjár Anna, majd a békesség, amit megtalál az öreg Petru szavai által, az egy nagyon erős hitű asszony jutalma a rámért életnyi nehézség felett.
Részlet a naplóregényből. (Petru szavai Annához) :
„A kicsi ember (a gyerek) nem azt felejti el, amit tanult - legfeljebb azt, akitől tanulta. És ez lényeges különbség. Nagyon-nagyon fájó különbség, de legalább annyira vigasztaló is.”„Aztán még azt is mondta, hogy ő ismerte a nagyapámat. Rendes ember volt, bár egy kicsit rátarti, büszke ember. Szigorú, vallották a régi munkásai, de igazságos. Ő szokta mondogatni, ha az embereket megítélte: „Ezt írjuk a javára.” Hányszor hallotta azóta az én számból! (Valóban: ezzel szoktam magamat szélsőségektől óvni!) Azt meg igazán nem gondoltam volna, hogy amikor valami butaságot pöntyögtem, Lukács nagyapó volt az, aki mindig így szólt rám: „Gyorsan üsd meg a szádat!” Arról nem is beszélve – Petru szerint –, hogy ugyanúgy vetem a fejemet hátra, ha nem tetszik valami. S azok a szép magyar dalok! Sudár Lukács mindig azokat dúdolta, amikor cipelt engem, föl a karján, a fakitermeléshez. Mi ketten is, Petru meg én, úgy ismerkedtünk meg, hogy Lukács nagyapó rábízott egy délután Petrura. Hát a folyót, a meredek partot, ki mutatta meg?! Az volt Sudár Lukács néhai gazdaúr pihenőhelye. Onnan szokott körültekinteni, onnan szokta a még nagyobb Gazdaúrt szólongatni… S most őszintén valljam be – Petru az arcomba nézett – a nagyapámból, a személyéből mire emlékszem?”„Remény nincsen már. Az önáltatásból kinőttem. Mégis: amit Petru mondott, nem ámítás. A mag megfogan, tán szárba is szökken. Tán még aratásra is beérik. (Ha be nem szántják, ki nem gyomlálják, méreggel el nem pusztítják közben – s kártevők meg nem zabálják.) De a szántóvető személye később ritkán megkülönböztetett.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése