Fura módon jutottam el a chilei éjszakába. Igazából nem is csak Chile és nem is csak éjszaka. Inkább egy irodalmárból lett kritikus utolsó elbeszélése a halála előtt. Valami gyónásféle Urrutia atya szájából, ami a forradalmi zavargások Chiléjének és a szellemiségének pontosabban a politikai, kulturális és vallási környezetnek a felelevenítése egy haldokló monológjával. Remek formát talált Bolano, hogy egy önmagával konfrontálódó lelkiismeretet hagyjon a szövegben elszabadulni. Hol beismerésig fokozni, hol az olvasó által feloldást várni a történetet alakító ráható események vagy éppen jó vagy rossz személyes döntések okán. Elég sokminden belefért a rövid szövegbe, mert az eseményeket az az időben a démonizálásig üldözött baloldali irányzatot mindenáron kiirtani akaró amerikatámogatta Pinochet került hatalomra, akiről tudjuk milyen diktatúrát szabadított rá Chilére, de jelen van az egyházi szektagyanús vonal is, szóval nem egyszerű a lét akkoriban. Mindeközben a művészvilág meg inkább besimul és úgy tesz, mintha minden rendben lenne és azt játssza, mintha igyekezne a felszínen tartani az értelmiség maradék reményét, de ez inkább álcabohémitás.Na ilyen sokarcú ideológiák között csapódik Urrutia atya, hol templomok megóvójaként, hol meg a diktátor marxista tanítójaként a történetbe. Elég nagy a kontraszt, ami ad egyfajta groteszk sallert az egész úgynevezett végelszámolásnak.
A könyv egy lélegzettel megírt szép, míves próza, ami magán viseli a latin-amerikai irodalom misztikummal vegyített szörnyű valóságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése