Umberto Eco: La Mancha és Bábel között

Teljesen kész vagyok ettől az Eco gyerektől. bácsitól. Eléggé tisztelem ahhoz, hogy le merjem hülyézni. Szeretem, hogy elhiszi az olvasójáról, hogy felnőtten olvassa a sorait és nem sértődik vérig olyan mondatain, amiről valahol belül tudni lehet, hogy jogos, na de azért szembesülni vele rohadtul fájdalmas tud lenni érzéstelenítő nélkül. Természetesen nem lép ki az irodalmi keretekből, mert ez ugye nagy erénye. Kicsit most is úgy érzem magam, mint amikor (mégis inkább én a hülye!) beszállok egy intellektuális boksz-mérkőzésbe egy szál önbizalomba burkolózva, ahol tudom, hogy sokkal nagyobb kesztyűje van az ellenfélnek és jól ki is van tömve kőkemény ismereteken alapuló logikus tudással. 
Néhány szurkálódó pofon, néhány keményebb gyomros na meg néhány mélyütés után most, amikor már levegőhöz jutok azt mondom, örülök, hogy van nekem Eco, aki helyettem szerez számomra elérhetetlenül sok és sokféle ismereteket , hogy aztán azok kvinteszenciáját megossza velem. Na még kicsit lábadozok, de aztán irány a Prágai temető, mert az összeesküvés elméleti burjánzását és annak hatásait kitárgyaló rész olvasása közben kedvet kaptam hozzá. 
Jól behúzott megint a csőbe. Pedig alig pár órája, az éppen aktuális örök haragban voltam vele.

Na de ha egyszer az ismereti tapasztalás terén mazohista vagyok. Hiába a népi bölcselet, hogy okos ember más kárán tanul, szeretem, hogy ha a saját fejembe verik bele egyenesen a tapasztalatot.