Merle "titkos" kis regénye. Amolyan
visszaemlékezés a háborús és az azt megelőző évekre, ahogy azt Merle emlékezete visszaidézi. A
német hadifogságban született kisregény, egy igazi irodalomtörténeti
csemege. Életrajz, a jobbik fajtából.
Nagyon emberi írás, a háború előtti boldog napokról és az ahhoz kapcsolódó hangulatról, közelgő vészterhes évek sejtéséről.
Miért hagyta ezt fiókban Merle? Talán túl
személyesnek találta? Egy hadifogságban töltött idő biztos jó mélyre le tud
menni az ember lelkében, és ha már ott van legalább kiszakad a jelenéből és
visszaviszi azokba a bizonyos békeidőkbe. Vissza a családjához, az akkori
miliőbe, az akkori érzésekhez, ami generálja azokat a gondolatait ami a
közelgő változásokat sejteti. Hol a harmincas évek végén járunk, hol magában a háborúban. Nagyon szép hangulatú a könyv, még akkor is ha
szomorú. De hát ez egy ilyen korszak. A
tenger illata kontrasztban az akkor már azért érezhetően fenyegető, fojtogató
légkörrel.
Vagy azért tartotta ezt meg magának, mert valami
nagyobb regényt akart belőle megírni? A két történeti szál is ezt a verziót
erősítené bennem. Örültem volna ha ennek nincs ilyen hamar vége, mert gyorsan a
hatása alá kerültem és megérintett a könyv személyes hangulata. Az is benne van ebbe a hatásban, hogy kicsit meg is lepett Merle ezzel a könyvvel. Eddig nem ilyen volt az én merlém.
Ezt már sosem tudom meg, viszont örülök,
hogy Pierre a kiadás mellett döntött. Kár lett volna a fiókba temetni ezt a kis történetet, mondom ezt annak ellenére, hogy jobban hajlok arra, hogy
tiszteletben kell tartani az írói szándékot az írásaival kapcsolatban. Győzött
bennem a könyveire éhes rajongó.(arcpír)
"Az életben sosem kérdezünk eleget a másiktól. Aztán csak múlik az idő, míg arra nem ébredünk egyszer, hogy mindennek vége."
"Az én Primerolomat máris megmérgezték. A közeli villák rádióiból minden délben a történelem visszataszító hírfoszlányai szálltak a part felé. Törékeny kis hajómon a nyílt víz felé menekültem… Tartalékos gyalogsági őrmesterként eltökéltem magamban, hogy nem hallgatom a provokátorokat. Nem vettem többé újságot. Kerültem a kávézóban csoportosuló habzó szájúakat. Elzártam a rádiót. Holtnak tettettem magam."
"Egyébként élt még bennem a remény. Elképzelhetetlennek tartottam a háborút! Minél többet gondolkodtam rajta, annál valószínűtlenebbnek éreztem, hogy egy szép napon tíz társammal és egy őrmesterrel együtt kiküldjenek valahová a határba, hogy a szemben levők lepuffantsanak."
