Esterházy Péter: Semmi művészet

„MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS.”

Megírta.

Anyakönyv. Vagyis nagyrészt Esterházy feljavított anya-könyve, ahogy az a szív segédigéihez mérve felfelé ívelő mihez, illetve kiheztartás.

“Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.”

A nívó az magas még akkor is, ha innen-onnan felsejlik, vagy mondjam úgy beficcen egy- két (na jó: sok) szövegcsonk, eszmefuttatás, egyéb helyen kipróbált mondathatás, odaillő vagy éppen illetlen helyen belógó vagy más környezetből kilógó gondolatfutam.

Ez nem is regény, mondaná egy regényszabvány felelős. Mondja.(vállrándítósszmájli) Na de komoly ember nem mondd ma már ilyet egy EP kötet kapcsán, hogy ez formailag nem fedi…, vagy szerkezete eltér a hagyományos…, neadduram a szöveg kontextus kilép az irodalomfogalmi konszenzus keretei… satöbbi.

Ezeket hagyjuk is. Lejárt szavatosságú. Idejemúlt. Avitt. Ésatöbbiszinoníma.(ezt majd mindjárt még folytatom, csak kicsit magam fölé helyezem magam, de aztán észhez is térek)
És akkor még mindig ott van tölténynek a finnyogóknak, hogy nadeezmár... nem mutat újat, kiszámítható,  írtmárilyesmit... Naés? Ilyeneket ír. Meg ilyenekebbet. IS! (mellesleg nagyon is rétegesen változó a maga felismerhetőségével, mert hát hogyafenébenelenne felismerhető. Ő így irodalomkodik. Így Ő irodalomkodik. Na tegyed le a könyvet és  lehet szépen oszolni. Oké, most megengedő akarok lenni, már-már nagyvonalú akarom mondani kegyes, így megengedem, hogy kritikával illesse mindaz aki kritikából él vagy kritikában éli ki, amit nem tud felülmúlni.  Kezdek túlmutatni magamon és a véleményfontosságomon, úgyhogy önnönmagamat lehűtendő ideírom, mintegy nyugtatólag: nyugi! És lőn nyugalom. (önirónia)

Bocs még rugózok ezen kicsit:

Egy nagyregény nem feltétlenül attól nagyregény, hogy egy lineáris történéstömb vagy kétszálú de összefutó vonal vagy tuggyafene mi az aktuálisan hagyományszabályos. Na jó, biztos az is, de hogy stílusosan mondjam: meg van tanulva az úgynevezett modernségből eredeztethető írói szándékból kifolyólag (nimá, bikkfafaragás) hogy a sok kicsi sokra megy, ha sokkolóan sokszálból csokrosodik a bokréta egy regénykalapon. Teccik érteni. Tetszik nem tetszik. Mert miért is ne. Ha aztán az attól lesz egységes, hogy szanaszét szórt gyöngyöket fűz újra vagy újak közé. Ugyehogy? Hogy? Hát úgy ahogy. A maga szana és szét mutató módján, de valami megveszekedett szövegegységösszeterelő képesség (bátrabbaknak : tehetség) által mégis egységbe forrva. Mit egység, mit forrva, egy komplex komponált kompozíció. Ha szabad ezt: zene. De nem úgy hogy lala meg tadamtadam, hanem hogy leüt itt egy hangot, megpendít ott kettőt  majd itt-ott még ötöt és egyszer csak kisejlik a ritmus, a hang  jegyet kap, (némelyik retúrjegyet)  a szólista még egyedül hangol, aztán  hátulról derengve felsejlik a vokál. Sorra egyhangnembe kerül a be becsatlakozó többi hangzás és lassacskán erősödő hangerővel szólni kezd az összehangolt nagyzenekar.  

Hát tessék, most belementem mindenféle hülyeségbe, amibe már régóta nem szoktam Esterházyval kapcsolatban, hogy akkor ez most miféle írásmű, mű vagy valódi, honnan mit és kitől hogyan. Voltmárjobb és amúgy is miezmármegint... Régen lejátszottam már ezt a kottát és a refrén egy idő után uncsi. Meghagyom ezt az új hangszerhasználóknak, mert azért azok ( hála azúrnak), mindig vannak és lesznek is. Kell is erről a közbeszéd, mert az mutatja a létezést. A létet. A jogot a létezésre. Igen-igen. Ez a létjogosultság. (befejeztem)

Szóval anya. Anya él, anya hal, anya dolgozik, anya apázik, nagyanyázik, anya játszik, anya a dáma, a királynő, a nő, anya a drámakirálynő, anya gondol, anya mihezképest, anya mint reflexió, sőt önreflexió, anya megtestesül : anya dereka, anya lába, anyaszem, anyaszáj, anya-nyelv… na meg anya focizik, pontosabban játékban van, olykor focistázik … de többnyire csak egyszerűen van… létezik, vagy már nem, az adott rész dramaturgiájában elhelyezkedve hol elsővonali, hol mellékszereplőként, míg a többi anekdotikus hangú valós vagy/és fiktív anyafragmentum egy egy következő történetbe, szereplőszerepeltetésbe torkollik.

A szöveg végtelenül sokszínű, így mindig tartogat újat. Megunhatatlan.

Olyannyira, hogy magam már harmadjára olvasom a megjelenése óta, mert ahogy gyarapítottam az esterházys olvasataimat, úgy bukkan fel újabb és újabb finomsága ennek a könyvnek vagy ettől a könyvtől egy későbbinek számomra.

ui:
Megnéztem mit jegyeztem fel magamnak anno, az első olvasás után. Hát nagy terjedelemben és erősen rajongtam, bár a végén a görögmikisre vett anyakép alaposan megütött. 

ui+:
Most is.