Petőcz András: Idegenek

Harminc perccel a háború előtt

Kicsoda Anna és az anyja. Honnan jönnek, hová tartanak? Mindegy is kik ők, vagy  hol játszódik a történet, a lényeg maga a történet, amit Anna mesél a maga szemszögéből. Megalkuvás, megaláztatás, kegyetlenség, félelem, szorongás, kiszolgáltatottság, terrorizmus, háborús atmoszféra…

„Mondják még azt is, hogy most már mindenki fél. Amélie nagymamája is mondta egyszer, emlékszem, ültünk Amélie-éknél, a konyhában, krumplis lepényt ettünk, akkor mondta a nagymamája, hogy ma már nem a katonák az urak, de nem is az idegenek, hanem a félelem, ami bennünk van.“ 

 Ezeket a borzalmakat úgy tudja átadni ezen a nyers és tér–idő nélküli, már már  kertészi közönyösségig lecsupaszított íráson keresztül Petőcz, hogy elszorul a szívem, megrendül a lelkem és félelemmel vegyes reménnyel várom, hogy legyen már valami jó is ennek a kislánynak az életében. Csak egy pici. Még ha csak egy rövidke zene vagy egy emberéltényi időhöz képest felvillanó pillanatnyi barátságidő. Persze ez sem teljes, mert minden pillanat magában hordozza az elkövetkező perc rémét, ami minden ellentétes kívánalom dacára el is jön. És ha lehet még fájóbb, mint amit követ.  És az olvasóra nehezedő fajsúlyos elgondolkozni való meg csak gyűlik. Miféle világ ez? Miért kell ennek újra és újra megismétlődnie? Miért?

Borzasztóan jó könyv.

„A városban, a mi utcánkban is beszélik az emberek, hogy furcsa idegenek jöttek, de mondják azt is, hogy csak átutazóban vannak itt. 

Sok mindent mondanak. 

Mondják, hogy ezek az idegenek olyan menekültek, akiken segíteni kell, mert ott, ahol eddig éltek, ott nagyon nagy a szegénység. 

Még nagyobb, mint nálunk. 

Amélie nagymamája azt mondja, hogy dolgozni fognak ezek az idegenek, különösen a férfiak, de nem ebben a városban fognak dolgozni, hanem sok-sok kilométerrel odébb egy másik, egy nagyobb városban. 

Azt is mondja az Amélie nagymamája, hogy most már tényleg itt vannak a barbárok. De ezek még nem a veszélyes barbárok. 

Ezek inkább csak szerencsétlenek. 

És azt is mondja az Amélie nagymamája, hogy ezek a barbárok csak éppen megpihennek ebben a városban, a mi városunkban, aztán továbbmennek. Hogy egyelőre nem kell tőlük félnünk. 

Mások mást mondanak.“