2016. március 21.

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Nehéz olvasni ezt a regényt. Pont olyan nehéz, mint most írni róla. Pedig elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy rám telepedjen a vég súlya. De hiába a megszokott, a szívemnek kedves stílusban a könnyeden ritmizáló szép mondatok, hiába az elhatározásom, nem tudom kivonni magam a vég súlya alól.

Amikor íródott még nem utolsó regény volt. Amire olvasom, zárókő lett. Végtelen szomorúság, hogy ez így van. De az ítéletidő az már csak ilyen.
„Ki a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, kezében a gurulós szatyorral.“
És ki a franc gondolná, hogy egy ilyen mondat beteljesítheti önmagát.

Épp a megjelenése másnapján egy baráti társaságban forgattuk akkor még csak kívülről a könyvet és már a cím is fájó a történtek közelsége és megdöbbentő hirtelensége okán. A hátsó borító meg olyan szívszorítóan hatott a képpel és a szöveggel, hogy azt nehéz szavakba foglalni. Nem is tudtuk, csak egymásra néztünk és bólintottunk.

„Pedig attól, hogy nem lehet elmondani, hogy mi történt, még nem lehet eltagadni sem“
Nyilván mindez hozzájárult az olvasatomhoz, sokkal érzékenyebben , sokkal figyelmesebben olvastam a sorokat, mert eddig is ott volt Zoltán könyveiben a már megírt történeteiből egy egy visszautaló pillanat, de most nagyon erősen éreztem, hogy itt jelen van szinte az összes megírt történetéből egy kicsi. Az érezhetően szívügyeként viselt és szeretett országa Magyarország, a  városa Budapest, jelen van a hétköznapi csodákat meglátó fantázia-mágia, a családi vonalon továbböröklött mágikus tudás, a kurvaélet, és ami nekem regényszinten új, megjelent az embertől származó, ám akár az úgymond átlag hétköznapi országlakó emberen is túlmutató csodák és bomlások között a jelenkörnyezetre reflektáló, magasabb felelősségkörökre mutató kritikus hang, a múltat hordozó ma kritikája, az örökös a csapataink  harcban állnak félrefazonírozott retorikájára.
"Az áramszünet első napján, amikor még erősebb volt a meglepetés és megdöbbenés, mint a rémület, , a miniszterelnök megelőzendő a még nagyobb  káoszt,s persze azt is, hogy az ország állapotáról mit sem tudó kormányt el ne söpörje a népharag, nagygyűlésen fordult a néphez, a szavait láncba szerveződött kikiáltók juttatták el az emberekhez. Az még könnyű nap volt: a parlament előtt összegyűlt tömeg lelkesen skandálva és ütemes tapssal fogadta a miniszterelnök kitartásra és helytállásra  buzdító szavait, értette a cinkos kacsintással elejtett poénokat a külföldi ármánykodásról és az itthoni áskálódókról, s jelenlétével biztosította mind a kormányfőt, mind a kormányt, hogy a legnagyobb vészek között is mögötte áll."
A morálisan süllyedő istenkalapján a bokréta országunknak egyik nap megnyílik a penetráns bűzt eregető kloákája
" Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta." 
és a hiedelemmel ellentétesen, miszerint az apokalipszis lovasai pillanatok alatt megszabadítják a teremtett környezetet és a benne élőket a gyarló, bűnös létüktől, hovatovább észrevétlenül szűnik meg, fájdalom, szenvedés és bűnbánatidő nélkül a létezés, na ezúgy ahogy van nem igaz. Egyrészt az apokalipszis lovasai nem villámot eregető lánglovasok, hanem többnyire  lazán és olykor elvitatkozgatva lebegő öltönyös, ballonos figurák, másrészt meg egy nagy lófingot ússza meg az ember a vezeklést. Mert felebarátaim amikor a világ úgy dönt bevégeztetett ebben a formában, akkor először a szar jelenik meg nagy tömegben, majd elszáll az internet. Armageddon. A eltűnik a szemet és elmét lekötő virtuális külvilág nem marad más, csak amit magunk köré szartunk.

Persze milyen az ember. Megszokja a szagokat, a bűzölgő kupacokat, elnémítja a hangokat, legfeljebb kerülőutakon jár. Már amíg van kerülőút, mert egyszer azok is eltelítődnek a mocsokkal, amit magunk hordunk oda. Van az a pont, amikor már lopni sincs mit, hazudni sincs kinek.

„Persze azt még egy  világvégekor is nehéz elhinni, hogy a világnak vége van“
És beszűkül az élet oda, ahol még van némi vér a pucákban. Mert nagyon úgy tűnik, ami ősidőktől létezik, mondhatnám űzetik, mert igény az a végítéletig van rá, az a világ végéig lesz is. És ha van, hát van. Ami van, abból kell túléni, amit dob a sors. De áldozat nélkül még sosem adtak semmit, még az angyalian ördöngős öltönyös-ballonos sorsforgatók sem. A csokoládé illatú, bárányfelhős világért meg kell feszülnie valakinek, fel kell áldozni , koncnak dobni egy megszenvedett ártatlanságot. 

Mert a világ vége egyben egy új világ kezdete is. Mint ahogy ha valaki távozik ebből, neki az a vége és aki érkezik annak pedig a kezdete. 

Hát valahogy így ér össze Kőrösi könyvében az Ég és a Föld, a Jó és a Rossz, a Vég és a Kezdet. Aztán (ahogy azt már minimum egyszer kipróbálhattuk a Nagykönyv szerint, hogy valaki elviszi mindenki helyett a balhét), ki tudja tudnánk e élni a második bűnoldott lehetőséggel...
„Attól, hogy nincsenek már szokásaink, még nem lettünk azzá, akik lehettünk volna. Az ember nem csupán a lehetőségek metszéspontja, de az elmulasztott lehetőségeké is és ezt a terhet soha nem vetheti le magáról. „ 




“… mindenkinek megvan a maga története, ami másokhoz beszél, még akkor is, ha ő maga nem tud róla, kár, hogy az emberek többsége nem ismeri a saját történetét, folyton más meséjébe képzeli magát, máshonnan kapja a szavakat, és máshová tekint, várakozik,és szopogatja  a reményt, mint nyálas savanyú cukrot, miközben szart eszik.”




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése