Bacher Iván úgy tudott komoly témát olyan
érzékenyen , finom iróniával, helyenként groteszk módon megírni, hogy azt tanítani
kellene. Túlmutat az újságírói képességeken(illetve ez lenne e minta!) Amit egy
szociológiailag feltérképezett faluban ilyen kis történetekkel el lehet mesélni
úgy, hogy értse az olvasó minden vetületét, de ne egy száraz szociológiai
leírást kapjon, hanem egy irodalmi minőségű szórakoztatóan összegyűjtött hely-, ember- és társadalomismereteket, azt ebben a gyűjteményében megtette Iván. Úgy
érzem benne megvolt az a móriczi mesélőke és az a történészi véna amitől ezek a
szociográfiai írásai nagyon szerethetőek. És persze Gold Jenő figurájával
megteremtette a maga Szindbádját.
Ez a falunovella Tolnát idézi meg a Pestről odajáró városi rácsodálkozó Jenő szemén keresztül,
"Mindenki csinált valamit, és mindent csinált valaki. Gold Jenő például téblábolt és nézte, milyen flottul mennek a dolgok."és az Afrikából visszatelepülő Ödön "szemén" keresztül (na ja, fecske mi?)
"Megjöttek a fecskék! Megjött Ödön! A szerencsétlen. Mert sajnos, onnan a gangról azt is lehetett látni, hogy teljesen hiába jöttek meg a fecskék, inkluzíve Ödön. A fecskefészekben ugyanis időközben verebek vertek tanyát. Ült a gangon és nézte Gold, ahogy jön Ödön, sok ezer kilométer szárnyalás után, megérkezik végre, fáradt, elcsigázott, hót radva szegény, de megjön, megérkezik haza. Bújik be boldogan tavaly encsőrével épített fészkének kicsiny lyukán. Aztán éktelen csivitelés, vijjogás, madárordítás hallatszik ki a fészekből, és már penderül is ki szegény Ödön. Pár napig még tart a csetepaté, de végül győzedelmeskedik a veréb. A fecske pár napot spekulál, nyilván azon, hogy visszamenjen-é a jó kis Afrikába, ahonnan hogy eljött, nyilván ezerszer megbánta már. Aztán sóhajt egy nagyot a fecske, és valahol hátul, a gang végében új fészek építésébe kezd.
Megjött Ödön – és most meg van sértve nagyon. Nem elég, hogy elvették otthonát, amelyet nehéz munkával teremtett tavaly, de még össze is pofozták, amikor reklamált. Ült a gangon Gold Jenő, és próbálta kicsinyt vigasztalni a madarat: „Ne búsulj, Ödön! Volt egy jó fél éved. Oszd be azt! Valahogy majd csak kihúzod ezt a másikat. Élsz addig az emlékeidből.”
Téblábolva nézte Jenő a falusi életritmust, ahogy minden időszaknak megvolt a maga rendje, sora
"Tél volt, hát ettek. Váltották a zsírt a hússal, a húst a zsírral, a kenyérrel spóroltak, ott volt a savanyú, jól termett az uborka. Márciusra egy tonnát hízott a falu, biztosan. Nem baj, majd leadja tavasszal. Ha az élet beindul."
Néze Lidi nénit, aki a sok életrevaló tudása mellett többek között
"... profi betegápoló volt, nem csupán az övéit gondozta mindvégig, de karbantartotta a távolabbi rászoruló rokonokat, amikor már férj, feleség, édesgyermek se bírta a dolgot, ő zokszó nélkül ment naponta és tett tisztába, ágytálazott, pelenkázott, kezelt fölfekvéseket, bűzös keléseket, be soha már nem gyógyuló iszonyatos sebeket.
Aki azt hiszi, hogy cserébe a jóisten megajándékozta Lizi nénit azzal, hogy mellette is legyen valaki, aki ápolja, aki fogja a kezét, aki eteti, tisztába teszi őt a végén – aki ezt hiszi, az a jóistent nagyon nem ismeri."De a falusi élet egy városi számára legyen az Jenő vagy a kutyája, sok megpróbáltatással jár.
"Az egér ráragadt a papírra, de csak a két hátsó lába, meg a feneke, az első lábaival tudott mozogni, összevissza vergődött a tékában, amikor Gold kinyitotta az ajtót, és egy percig döbbenten állt, az egér le is esett, a konyhakövön ment ide-oda a papírral, no erre már a kutya is reaktiválta magát, odarohant, és máris ott volt az egér a papírral a kutya pofáján, kétségbeesve ugrott a gazda, próbálta lehúzni róla, de a ragasztó már nem engedett, tudnak ezek az olaszok, húzta a kutya szőrét, a kutya vonított, az egér visított, ugrott ollóért, körbevágta a kétségbeesett kutya képén a szőrt, a kutya elrohant, a konyhakövön ott ugrabugrált egy visító szőrös ragacsos papírdarab, Gold két szemétlapáttal összefogta, kirohant a kert végibe, a fémlapáttal egy hatalmasat csapott a szőrpapírra, elhajított mindent, menekült a kocsmába, megivott öt sört, és másnap visszahurcolkodott Budapestre."Nagyon szórakoztatóak a történetek , pedig sok van, ami egyáltalán nem vicces, sőt!
"Most, amikor oly sok féltő szó esik azokról, akiknek nem engedik vagy nehezítik, hogy nyíltan gyakorolhassák magyarságukat, mindig emlékezzünk azokra is, akiket a magyar állam taszított el magától, akiket a magyar nem engedett magyarnak lenni. Hiába voltak hűek a hazához, hiába öltöttek szép magyar nevet, hiába cseréltek nemzetiséget is – elvitték őket innét. (Persze jelentős különbség, hogy németországi vállalkozó, kanadai marhafarmer lesz a deportáltból, vagy füst, hamu és lámpaernyő – de most nem erről van szó.) Elvittek innét nem csupán szorgos embereket, iparosokat, de elvittek kultúrát, nyelvtudást, egy darab polgári Magyarországot, népet, nemzetet."És hát persze a falusi élet egyéb előnyökkel is jár, amitől megvidámodik a kedv. És ez a lényeg. A minden ellenére átsütő optimizmus!
"Fölmotoroztak Pók Petiék pincéjéhez, a kulccsal kinyitották a vaskos ajtót, és megnézték, hogy forr-e már a must. Forrt. Nem is must volt már, hanem murci. Ezt persze ránézésre nehéz megállapítani, de hát ők nem is ránézésre állapították meg. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése