„Én, Werner Sándor, kvietált honvédhadnagy az Úr 1900. esztendejében Kladovka Máriát, azt a nőt, akit legszebbnek tartottam és leginkább szerettem, és aki törvénytelen, de igazi fiút szült nekem, bár valójában nem szeretett, átengedtem báró Engelstett-Wörnitznek (Karl Friedrich), aki nem csak nálamnál jobb kardvívó, egy fejjel magasabb, kék szemű és szőke, hanem előkelőbb és gazdagabb úr is volt. Így hát minden bizonnyal rossz alkut kötve, mintha az ördöggel, mert a szeretett nőt adtam a fiamért, jó alku pedig nincs, elindultam földrajzi tudásom szerint Magyarország legeldugottabb szegletébe, Erdély északkeleti vidékére, hogy fenyvesek, medvék, székelyek meg oláh pásztorok között helyére tegyem lelkem dolgait, becsülettel dolgozzak, és felneveljem egyetlen fiamat, akit a Lukács névvel illettek a szent keresztségben.”
Erős kezdés. És a továbbiak sem maradnak el
ettől a nyitástól.
Mintha családregény lenne. Mintha Wernerek
Erdélye. Pedig annál sokkal több.
A történet bemutatja a két Wernert. Sándort,
a katona apát, aki menekülve a háborúban eltöltött idejének a hatalmiváltás
okán rá leselkedő következményei miatt meg nem várva a teljes kifosztottságot,
elindul meghódítani amerikát, és a fiát Lukácsot, aki Afrikáig hajt a háborút
kerülő kalandvágya. Az ő személyes
történetükön keresztül az Ő Kolozsvárjukat, ahogy a várost hazájuknak,
otthonuknak tekintő Wernerek élik, hagyják el majd térnek vissza oda. Az idő, sőt idők, ahogy a háborúzó vagy éppen
elmenekülő férfiaik és a hátrahagyott, eleresztett asszonyaik élik meg. Az
összekuszált történelmi, hatalmi viszonyoknak kitett idő tükrében, a háború tükrében, az afrikai
távlatnak tükrében, a visszatérő hazatalálás tükrében , a soha onnan el nem
szakadt lelkek tükrében. Még akkor sem, ha a visszatéréskor már nem az
Erdély, nem az Kolozsvár mint ami volt. Ha egyáltalán volt valaha. Mert
ahány nép, nemzeti emléke tükrében él, annyiféle kolozsvári(erdélyi) emlék
van. Jó, rossz, nemes, nemtelen, büszke,
megalkuvó és ezer jelzős lehet éppen ahogy azt Trianon előtt vagy után látja a
benneélő, ráfigyelő emlékezet vagy éppen feledés. Csak egy szemlélet hiányzik
majdminden ábrázolásból. Az pedig a benneélők, érintettek szemszögének
kihagyása. Mert nekik Erdély nem csak a kié kérdés, mert az kétségtelen, hogy
az övék., minden fája, minden hegye minden városa, minden köve, pora, zöldje, minden napja, szele és
hava. Ez a könyv ilyen szemszögből
világít rá az ottélők viszonyulására, mert van e annál nagyobb hazaszerető
vallomás, mint 1919-ben Afrikából Kolozsvárra menni.
„Elégedetten sétált vissza a főutcára, vett egy újságot, és egészen elképedt, hogy Oşorhei de Mureş-en főzött Bürger sört és Tungsram izzólámpát kínálnak eladásra. Hát akkor legyen egy vásárhelyi sör, gondolja, és beül egy majdnem üres kávéházba, hogy elolvassa a vezércikket, amely a kormányválságról szól, …“
A békebeli idők múltával beköszöntött a
Trianonidő, de előtte a monarchia
aranykorát megelevenítő eszmékről vagy éppen téveszmékről is szól ez a könyv,
mert az, hogy aranyozott lett volna az a kor, az erős túlzás, hisz nem
ágyazódott be az a szépemlékű kávéházi, multikult-sokszínű kultúra, ami
jellemezhette volna a soknemzetiségű városokat, mert az aktuálisan hatalmon
lévő vezető elit által aktuálisan fenntartott kiéiserdély jellegű viszályok mindig is éltek, hol a felszín alatt,
láthatatlanul rombolva, hol felette, jól láthatóan, nyomot, romot hagyva, ami az
ottélőkre tett valódi és lepakolhatatlan
terhet, mert azt az ott élőkről a nemzetközi forgószél irányváltozásával távozók
vagy menekülők nem vittek magukkal, sőt a kialakított kényelmükből még vissza
is hangoskodtak oda..
Nagyon ajánlom hasonló szemléletű könyvet a
témában: Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése