Bartis Attila: A vége

Úgy vártam már ezt a könyvet, mint kisgyerek a mikulást.

Régen írt Bartis, pedig az eddigi könyvei alapján bizton mondom, ha valakinek írnia kell, akkor ő az.

Elég nagy elvárással fogtam neki a több mint 600 oldalas történetnek.

Nem okozott csalódást, mert ez a regény úgy jó ahogy van. A maga rövidre szabott képeivel, azok külön-külön de összefüggésében is ható komolyságával , egy családi fókuszból prizmaként szétvillanó sokszínűségével a korra az emberekre a lehetőségekre a lehetetlenségekre , érzelmekre  értelmekre. Olyan egyedien ír Bartis  a klasszikszöveg hiányaival, az igétlenségével párbeszédmentességével, ami nagyon is erőssé, szikárrá teszi, ami valahogy úgy hat, hogy nem ereszt a szövegből. Nekem ez az év regénye. (persze a magam csekély mennyiségű olvasataihoz mérten) Annyi mindenről szól, hogy képtelenség anélkül írni róla, hogy ne fenyegetne az olvasóriasztóra nyúlt elemző szövegelés, így ezt nem is teszem, bár sok gondolatot indított el a regényt felépítő rétegek sokszínűsége, ami csapongó mondatokba fulladna ha meg akarnám fogni itt őket.  (Talán egy jó társasági beszélgetés alkalmával szemezgetünk belőle, mert ezek inkább impulzusok. Jönnek mennek a gondolatok, mint ahogy a könyvben is jönnek mennek a pillanatok, amiket sem megfogni sem elereszteni nem lehet csak úgy magában. Ott van és akkor, mert a következő pillanatban már más van ott és az a fontos az a lényeg. De ettől is lett nekem visszalapozós könyv)

Szabad András nem hős, de nem is átlagos hanem ő egy Ember.  Egy ember aki sérült, öntudatos, sodródó, céltudatos, labilis, erős szóval minden benne van ami ahhoz kell, hogy egy percre se csukjam rá a figyelmem ajtaját, mindig ott legyek vele, érezzek vele, lássak, gondolkozzam, mérlegeljek, belevágjak, kihátráljak, el-elmerengjek, megtartsam, eleresszem, szeressek, fájlaljam, örüljek, sirassam, befogadjak, kiűzzek, siettessek, várjak, minden, minden...

Sajnos ez a mindig vele levés ez esetben szó szerint értendő volt nálam, mert egyszerűen nem tudtam abbahagyni a történetet és bár az egyes részletek rövidsége megengedte volna, hogy behajtsam a könyvet másnapig, de a tartalma és annak az atmoszférája odaszögezett és hát a regény terjedelme pedig álomellenesen nagy, így bele nyúlt az éjszakáimba, ami nem könnyítette meg a reggeleimet, de picit sem bánom, mert olyan olvasóélményt adott, amire rég vártam. 

(Lehetne "hibát" keresni és találni is nyilván mint írásmű (a tartalom az szubjektív) de nem akarok. Nagyon nem. )

"Ha valaki semminek nem tud örülni, még percekre sem, az már nem tesz különbséget öröm és bánat között. És ez a legnagyobb rossz, ami emberrel történhet."

"Az elveszett Paradicsomból sem a Paradicsom az érdekes, hanem amiért elveszett. "

"Tudja, volt egy tanárom az egyetemen, prof. Klaus Klaus. Ilyen vicces neve volt. Tartott egy demonstrációt. Kihívott három hallgatót, és feltette nekik azt a banális kérdést, hogy ki írta a Nikomakhoszi etikát. Kiosztott egy-egy cetlit, írásban kellett válaszolniuk. Természetesen mindhárman gondolkodás nélkül írták fel a papírra Arisztotelész nevét. Azt még hozzá kell tegyem, hogy prof. Klaus Klausnak csak a neve volt vicces. Megnézte a három papírt, és két válasszal elégedett volt. Helga Müllernek viszont azt mondta, hogy ezt az előadást még ülje végig, aztán várja a szobájában, hogy megbeszéljék a továbbiakat.
És Helga nemhogy azt se merte megkérdezni, miért, de két perc múlva már hangosan zokogott. Amire prof. Klaus azt mondta, semmi baj, ha végre eszébe jutott, akkor álljon fel, és a többiek előtt, hangosan mondja meg, ki írta a Nikomakhoszi etikát. Na,
rajta, halljuk, kollegina. Amire Helga bőgve azt üvöltötte, hogy nem tudom, és bocsásson meg a professzor úr, bocsásson meg, bocsásson meg. Nos, ennyit a tudás adta biztonságról, mondta prof. Klaus. Aztán persze, megnyugtatta Helgát, hogy nagyon is helyes választ adott, de azonkívül, hogy jelesre fog vizsgázni
belőle, soha az életben nem fogja hasznát venni se Arisztotelész, se bárki más etikájának. Mert nem olyan idők jönnek."