Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. (Huszonöt beszélgetés ugyanarról)

Figyelmeztetnem kell a gyanútlan olvasót, hogy úgy néz ki ez az írás, mintha egy könyvről szólna, pedig soha semmi sem a könyvről szól, az csak az indok. Persze ez sem igaz, és ezt a végén be is bizonyítom(nem)de valahogy fenn kell tartanom a magam által terjesztett téveszmét, hogy ez nem egy könyves blog.(mert amúgy tényleg nem az) de egy hosszúra nyúlt torokkarmolós szobafogság alatt megbocsájtható, ha felköhög az ember ezt azt.

Mindig is volt KL-ről egy képem, amit az aktuálisan olvasott könyve farigcsált, formázgatott.

Ez az interjúkötet megint alakított ezen a képen, de nem is jó szó erre a kép mert inkább a térbeli kiterjedéséhez tett hozzá, kilépve a síkból kinőtt a keze , lába, de inkább a szája meg a szeme, mert az ő szemén keresztül engedett bele az említett írásaiba még akkor is, ha nem feltétlenül direktbe lett megnevezve, hanem a bennem feltolult kérdéseket nézhettem meg az ő szemével és simította el az ottmaradt buckákat a gondolat mozgatta írókezével és mivel ez egy interjú kötet hát a szájával. 

Persze az a belelátás meg kézrátét újra csak az én krasznahorkaifigurám,  aminek mint eddig is, meglehet semmi köze a valódi alakhoz, de mivel én ezt gondolom,  így nekem ez a valóság

.

Valahol nagy lelki rokonságot érzek iránta, főleg ahogy múlik az idő, mert ő  illetve  az írásai - mert ő maga csak mint az író, akit maga az írása személyesít meg számomra-, szerepet játszanak abban, ahogy változik a szemszögem és a fényviszony akörül, ami körül keringek.  A személyes lelki rokonság inkább egyféle kötődés azért, mert a könyvei olvasása adja meg azt az élményt, amikor megérzem a pillanatot majd az abból kicsírázó és burjánzó folyamatot a feltámadó gondolataimban két mondata között, ami már csak azért is elmagyarázhatatlan történés, mert  egy egy mondata közt olykor fejezetek sőt egész regények vannak,  inkább sorok vagy a sorokból kinövő gondolatok közt a magamét, ami dagad, karcsúsodik, keményedik és puhul a formálódási folyamat haladásával.

A gondolatok olykor bonyolódnak, de csak azért, hogy a ráaggatott túlsúly egyszer csak leszakadjon az önterhénél fogva és valami nagyon puritán simaság maradjon,  ami a koloncok okozta szögletektől és a magam suta mozgása által rávetett árnyaktól megszabadulva a fényt is egyenletesebben tudja magán tartani és a megvilágított alanyiságában a lassuló keringőmmel újra és újra körbetáncolva rádöbbenjek, hogy mindig is ennyi volt a lényeg csak a gyors táncban nem volt időm észrevenni a szédülésmentes látványt viszont a magammal cipelt kuszán tekeredő ariadnéfonalat nem felfele fejtettem, hanem több helyen tekergettem a látványaimra, de nyilván ez így volt jó, mert különben a táncaim bezárult köreinél nem lett volna elég szál, ami mentén vissza tudtam volna idézni az akkorjaimból , hogy a mostjaimnak legyen mit elengednie vagy éppen visszagombolyítania, hogy oda jussak, ahonnan indultam, mert valahol mindig is vágyik az ember az egyszerűségre, amit könnyen ért, kezel használ és követ, de meg kell tenni azokat a kerülőutakat, hogy tudja, megbizonyosodjon a gondolat arról, hogy az van ami és úgy ahogy a többi meg a képzelet , vágyakozás, tükre de a tükör sem működik világosság nélkül hiába is az ezer csináltfény, a természetes megvilágításnál nincs egyszerűbb és könnyebben elérhető fényforrás és a szemet sem csalja meg. a beépítettségének a szögéből vetülő mesterségesen éles árnyaival.

 De ehhez a még be nem fejezett átmeneti konklúzióhoz persze sok wattot el kell égetni, hogy az isteni kontra emberi köreimet futva a transzcendensben tudjam meglátni a racionálisat vagy a nem tetsző racionalitásban a transzcendenciát, hogy átléphessek a magam számára láthatatlanná bonyolítotton vagy éppen a magam hóna alá nyúlva mankóként támaszkodjak a határozatlanságom alá beékelt ideán, amin megpihenve a következő körben legyen honnan elrugaszkodni és újra formálni a leülepedettet egy felkavaró belehasítással és új fedősztorit építeni a kérdéshalmazok  válaszgyártó  idejére. 

Aztán egy pillanatra megérezni, hogy mindegy is, hogy valaki egy templomfalat kívülről vagy belülről kapargat , mert ha jól működik a világkép a bizonyosság azon alapul, hogy a kiindulóponttól meddig vagyok hajlandó elkalandozni anélkül, hogy a kíváncsiságom be tudja fogadni a változást és bele merjen nézni a megingott önmagamat erősítgető rázúdított romboló kritika nélkül a fal túloldalán a kapirgálás összeérésekor megpillantott másik kíváncsi  szembe.

És hogy ez az egész hogyan kapcsolódik a könyvhöz, aminek az írója és  címe alá bejegyeztem? Hát csak úgy, ahogy minden könyvben benne van egy  szikra ami begyújtja a gondolatokat,  amik többnyire önálló pályára állnak és föld körüli íven hasítanak amíg tart az üzemanyag vagy mennek egy erőltetett kört és erőtlenül lezuhannak.  Ez most eddig tartott a hangtartományban, de a jellegénél fogva a saját scénám vákuumába kerülve hang nélkül halad tovább.talán egyszer egy másik szikra újra kilöki a légtérbe és akkor lejegyzek pár szólamot a  kottából, hogy meglássam a következő ütemem milyen új hangokból  áll össze.

És akkor az elején negemlített könyvről való szólás látszatához még annyit, hogy ez egy interjú kötet. Amit érdemes róla elmondani, azt maga Krasznahorkai mondja el a lejegyzett beszélgetésekben. Tessék elolvasni, rajongóknak pluszt ad, kezdő krasznahorkaistáknak lökést.

És most olvasok valami karikírozni való könnyelmet, hogy visszaállítsam  a jin jangját a bolondozós hangulatú blognak.