Véres és elég ijesztő sztorit kanyarintott a saját hazájáról és népéről a morgolódásom ellenére is kedvelt, perui irodalmi Nobel-díjasom. (ja, csak így jelzősen birtokba véve)
Lituma tizedes nyomoz az andokbeli démonok után, mialatt a Fényes Ösvény terroristái szedik az áldozataikat a lakosság, az utazók és az általuk dekadensnek gondoltak között. Az őslakosok pedig élik az élhetetlenül keserű életüket a sár és kőlavináktól veszélyeztetett hegyeik között, míg saját véreik kihasználva a babonás félelmeiket, hasznot húznak belőlük. Mindeközben a tizedes mellé beosztott Tomás rendőr elmeséli a reménytelen ám kitartó szerelme történetét, amitől kicsit oldódik az egyre mélyebb emberi sötétségbe belevesző cselekményszál. Még mindig rejtély számomra, hogy amilyen bosszantónak tartom Llosa írásmódját, olyan olvasási kényszeressé tud tenni a regényeivel. Persze hogyne lenne így, amikor képes a végéig fokozni a figyelmemet, és amikor már azt hiszem, most már csak a fölösleges végszavazások jönnek, na akkor mond még két olyat, hogy nincs mese, minden előítéletességem ellenére fogok még tőle olvasni. Mert azt meg kell hagyni, hogy van egy stílusa és ahogy például ez a regény is jól fel van építve a minden szerkezetkorlát nélkül váltakozó beszélőjével és a hirtelen párbeszédváltásaival, az igen csak a kedvemre való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése