Julie Orringer: Láthatatlan híd

(aki fülszöveget akar,  annak most szólok, olvasson egyéb helyeken róla, ez nem hátoldali könyvismertető)

Érdekes a viszonyom ehhez a könyvhöz.

Családregénynek kicsit kevés, bár igaz, hogy egyes szálai családregényi alapossággal indulnak. Történelmi könyvnek elég mértéktartó, sok esetbe a lektűrség a történelmi háttér kárára billen és nem feltétlenül adja vissza a hazai (és  világi) viszonyok hű mélységét.  Szerelmi történetnek viszont jó, bár  az elején túl sok volt a nyüglődés a Párizsi színben és mindez sajnos a későbbi, a szereplőkkel való események  történelmi sodrású környezetbehelyezésének a kárára.

Kedveltem a könyvet, a fentiek ellenére, bár alig egy hajszál választja el attól a kategóriától, amit már nem kedvelnék, de vonalon belül van a túlírtságával és a szereplőinek a passzív jóságával együtt. Elég nagyívű az elképzelés, ahogy a megidézett borzalmas korba játszódó,  kis részben saját elemekből táplálkozó családi drámát elmeséli az írónő. Nagy ívű, nagy terjedelmű, viszont ez nem feltétlenül vált a hasznára, mert elég  szellősnek éreztem. Nem tudom mi hiányzott belőle, (talán minden összetevőjéből még egy csipettel)mert  egyébként tényleg jól olvasható és igen,  elismerem , meghatott,  ahogy a szerelem és ember-ember iránti szeretet átíveli és összetartja az egészet.  Azt a mai napig  érthetetlen emberirányította önfajpusztító ámokfutás, ami átszőtte András és Klára és a családjaik sorsát. (jól van, lebuktam hatnak rám a klisék)

Amit mindenképpen az írónő és a könyv  pozitívumaként tartok számon, hogy a direkt ítélkezést hagyja és a (kissé túlpolírozott)szerethető szereplőiből  és a velük a szörnyűségeket átélő emberekből, valami szelíd és szép ragaszkodás , mindenen túlmutató egymásértvalóság  árad.  Azt is a regény erősebbik részéhez sorolnám( fenntartva a vigyázat! túlírtság kis táblácskáját), ahogy a hazaszeretetre éppen azon haza és embertársáruló kor  katonasoraiból adnak leckét, még akkor is, ha kicsit túlzóan már már joválisnak éreztem a többszöri váratlan szituációból jövő segítséget a katonai vezetőktől.

A dokumentalista és a mindenpillanategyborzalom típusú holokauszt témájú könyvektől  ez úgy más, hogy minden ismert reális valóság ellenére nem a gonoszság és halál szaga lengi be az olvasásidőt, hanem  a minden bűzt elnyomó, másik emberért való túlélést segítő szeretet, szerelem illata.  (még akkor is pozitívnak mondom,  ha ez egyébként műfajilag kötelező)

Ez ilyen, véletlenül se hasonlítgassuk Kertész könyvéhez. Más műfaj.