Roth egyik fő karaktere az immár öregedő, neves író Zuckerman, önkéntes elszigeteltségben él a társadalomtól. Egészen jól működik ez a választott magány, hisz mindent maga mögött hagyott, ami zavarta az addigi életében. A politika, az emberi ármány, a testi vágyak a fölösleges körök és az ismertsége okán rátelepedett zaklatások, sőt fenyegetettség.
Úgy hitte már leszámolt mindennel, ami a társadalmi cirkulációhoz kötötte, de utoléri az egyik legfélelmetesebb méltóságromboló kór, az inkontinencia. A kínos állapotromlás okán, kénytelen volt felkeresni a nagyvárosban az orvosát. És valami megmagyarázhatatlan indíttatásnál fogva egyszer csak abba a helyzetbe vezette magát, hogy egy fiatal írópárnak ígéretet tett a lakhelyük kölcsönbeadására, majd egy önjelölt titán az ő segítségét akarja egy irodalmi ikonjának a meggyalázásához, mindehhez még az ifjúkori nőideálját egy kopott lakásban, agytumortól elfogyóban látja újra. És mindennek tetejében a régvolt férfiúi érzései is nyiladozni kezdenek a kiszáradt belenyugvás kórói közül. A testisége éppen visszatérőben (de minek), miközben a szelleme meg éppen szökőben van(fájdalmas szembesülés)
Mit tehet ilyenkor egy író?
Regényt alkot magában, ami a valóság és a vágyai keverékéből próbál kivezető utat vágni az egyre kényelmetlenebb helyzetből.
Ha ez a regénye amolyan zárókő akar lenni, akkor kevés. Kevés, mert az öregedés félelmeiből eléggé kis spektrumot mutat,(többnyire az inkontinencia körül forog, míg pl. a feledékenységről alig, és hol van a többi…) a politikai nézeteiből (a regénytömeghez) képest sokat. (oké, hogy nem fér bele a liberális világképébe Bush és az olajmágnás politikaformálói, de valahogy nagyobb volt ezen a súly, mint ami az összhangzásba jól szólna.)
Bár a befejezés tényleg remek lett, azért a kitöltő rész kicsi hiányérzetet hagyott bennem annak ellenére, hogy amint belekezdtem, nem tudtam letenni a könyvet. (na jó egyszer muszáj volt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése