Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Nincs kezdet csak a monotörténet, a szemlélődés által labirintizált, magába visszaforduló egyhuzamban.

Mindegy, hogy japánmód szakrális környezetben (van egyáltalán tér?) és időben(van egyáltalán idő?) figyeli vagy inkább már nem is néz oda a félrefordult Buddha fej a halandók által a csöndességében ártatlanul tisztának indult világba belemocskolt negatív jelzőket, mint a hazug, romlott, gyenge, gonosz, aljas és nem is sorolom, mert ezen jelzők halmaza a felhasználók által egyre csak  bővül és növeli a káoszt.

Egy regény, aminek nincs kezdőmondata. Mondhatnám, hogy praktikus, mert a szerző átugorja a regények egyik legnagyobb felelősséggel járó részét, ami szinte azonnal  eldönti,  az olvasó és a könyv viszonyát, sőt az alapviszonyát egy könyvhöz. De Krasznahorkai nagyban játszik, mert nem hogy csak kezdőmondat nincs, de mindjárt az első fejezetet is elhagyja, és bár ezzel grafológiailag csak optikai ugrást végzett, hisz ekként a második fejezet  tölti be a kezdés felelősségének  a szerepét, mégiscsak megadatik mind az írónak mind az olvasónak az a könnyűség, hogy azonnal a folytatólagosság szabadságával indítson, persze ez nem jelenti azt, hogy  valójában se eleje se vége(bár ezt ugye még ebben a fázisban nem is sejthetjük , vagy ha igen, akkor azt csakis az író előző könyveinek az ismeretéből vetíthetnénk előre, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy itt is úgy lesz, mert mint mondtam ezt most itt még nem tudhatjuk) szóval, hogy ne lenne kezdet, mert kezdete mindennek van, csak nem biztos, hogy emlékszünk arra a pontra ahol valami elkezdődött, bár utólag könnyebb megtalálni , de nem biztos, hogy mindenkinél arra vezethető vissza vagy ha arra is nem biztos, hogy akkorra vagy éppen akkorra, de lépjek már ezen túl, mert ez legyen minden olvasónak a maga keresése vagy éppen elhagyása mert igazából attól, hogy nincs meghúzva a startvonal, attól még a bejárt távolság minden szakasza megtettnek tetszik és érvényes a cél is, már ha van ugye, de az persze van, csak az elérése kétséges bár mindig van valami amit elérünk, csak meglehet nem pont azért indultunk, ám az mit sem számít, ha közben meg mégiscsak megtaláltunk valamit vagy valamiket a lényeg, hogy tudjunk vele mit kezdeni, még akkor is, ha ez a mit esetleg pont olyan ami arra jó, hogy ne kezdjünk vele semmit. 

A semmi is valami, ha céllal történik. Például lehetne az, hogy semmit sem veszünk el  abból vagy teszünk hozzá ahhoz, ami a harmóniát önmagában hordozza, békén hagyjuk a békességet elengedjük a megfoghatatlant és nem lépünk rá a járhatatlanra. Csak örülünk, hogy van.

Mondjuk nevezzük ezt egy kertnek.

És már meg is találtuk a hiányzó első mondatunkat, amivel lehetne újra kezdeni az egészet, de akár újrakezdeném a könyvet akár nem, ez már marad egy elméleti perpetuum mobile, a tökéletes megteremtésére tett kísérlet, ami mindig csak akkor válik megteremthetővé, ha megtesszük előtte a felismerő köröket,  aminek a folyamán éppen tönkretesszük a tökéletességet, hogy aztán újra és újra felismerhessük azt.