Erlend Loe: Fvonk

Elsőnek egy személyes megjegyzés (Eh, ez milyen hülyeség már személyességre hivatkozni egy maszek blogba ) Akkor így: hadd fejezzem ki örömömet önmagamnak az előző fanyalgásaimra való önreflektálásban: Végre újra  egy Loe könyv, ami hozza a színvonalat.  Ahol számomra újra bizonyítja Loe, hogy egy irodalmi oudsider.

Belecsap a ma közepibe és csak úgy reped a máz.

Kisember mellől kinövő nagyemberi kicsiség. Mert igen is merjünk kicsik lenni, hogy tudjunk nagyok lenni.  Depresszió a négyzeten, aminek a szorzói  az elszeparálódott  Fvonk,  a terhesek világméretű hálózatának az üldözöttje, aki bár erősen tart a kulturálatlanságtól, azért a rákényszerült meggyőződése folytán a  közjó érdekében kénytelen belekeveredni és Jens , aki  bár elhivatott a maga szakmájában, de azért a töke neki is tele azzal, amit nem képviselhet, bár nagyon is szeretné és hogy bár erős igénye lenne rá, közérdekből mégsem lehet maga alatt.  Még akkor sem, ha nincs nagy kívánalma,  csak mondjuk egy hét kispolgári horvátországi nyaralás  betegszabi,  de már egy ligerpár (jogos a kérdés. what is fuck liger!) látványa is könnyítene rajta. 

Hihetetlenül egyszerű, ám a képtelenségig sarkosított kalandjaik, szituációik, párbeszédeik remekül , bár skandináv mértékletességgel mért humor faktorral szórakoztatva dörgölik meg a felszínesség alszintjeit. Egészen odáig merészkedik Loe, hogy az égi szentség felmutatást  evilági végtermékbemutatóvá shawazza. Talán ezek lehetnek a határkövek utáni olyan lépések, ahol még éppen nem robban a písziakna, de ha a lépéskor a súlypont a rátaposott lábujjra helyeződik nagy csinnadratta lehetett volna. (ez így sem kizárt)

 Ettől eltekintve mondanám, hogy Fvonk és Jens for prezident, de hát ugye Loe megelőzött.

A vége,  anélkül, hogy sokat elárulnék , egy szatírához képest elég realistán szomorú, de persze veszteség nélkül nincs újjászületés.