Móricz Zsigmond: Barbárok

Lassan kúszik bele a puszta csendjébe az alattom, hogy a nyersen rosszindulatú, irigy butaság végül vérbe fagyva üljön tort. A puszta kitermelte a maga csöndes egyenességét és fukarszavú gonoszságát. Egy tőről fakadó hajtások, de míg az egyiket a melengető nap, a hűsítő szél és az életet adó eső neveli komorszeliden szikárrá, addig a másik vadhajtássá válik ugyan ezen elemektől, mert a barbár tudatlanság kártékonyan lélekölővé silányítja azt, ami az egyiknek életet ad. És ez a léleknegatív sivárság még csak nem is érti, hogy az elszámolásnál leginkább magával kell számot vetnie. 
Móricz úgy használja a szavakat és a csöndeket, hogy azok pontosan megteremtik azt az atmoszférát, amit hangok nélkül is hallani lehet.