Az az igazság(the truth), (minden orbitális hazugság így kezdődik, de ez most tényleg így…) hogy előítélettel olvasom K. könyveit. Már akkor szeretem, amikor egy sort sem olvastam belőle. Persze ezért megdolgoztunk mindketten, hisz Ő ír ahogy ír, én meg olvasom ahogy olvasom. Jó pillanatban kerültünk egy kor(társ)ba, mind életkorilag, mind éléskorilag.
Naszóval évente nem olvasok sokat tőle, de ez nem véletlen, mert ilyen könyveket, mint például ez is elég ritkán kíván meg az ember, de ha ha igen, akkor nagyon. Mind a nyelvezete mind az ilyenformán formálódott tartalma egyedi. Narratív stílusban lecsupaszított banálisnak tűnő filozófia.
Melankólia, szokták emlegetni vele kapcsolatban. Jogos, de ahogy például ebben a könyvéven egy visszanézős elmesélési szögből, de mégis élőképszerűen darálja rá az olvasóra a szöveget, az nem hogy elkedvetleníti az olvasót az élettől, hanem éppen felülről tud rálátni egy buborékba szorult pillanatra,(just a minute) ami ahogy kavarog a zárt terében, egyre több részlet tisztállik ki a ködös homályból. De nem is csak úgy egysíkon, hanem egy párhuzamtörténetben lebegteti a háborús illúzión is túl mutató víziót és ezt erősíti mind a regény jelensíkja, mind a levéltári anyagban talált szöveg feldolgozása közbeni múlt idős végidézet egyhangba kottázott végnélkülivé pontatlanított folydogálása.
Korim György a születésnapján rádöbben, hogy mindegy. Ennek megfelelően is tesz és odahagy mindent, elindul semmivé válni úgy, hogy az valami legyen. Negatív regény? Igen, mert ha a remény is fel van adva, mi más lehetne. Oda van minden, hiába is a jó meg a szép és a jóakarat, meg úgy bármi reményt adó érték, úgyis annyi. Mint ahogy Atlantisz. És a részletekben rejlő, véghez futó körforgás, mindig ugyan oda vezet. A befejeződéshez tartó lényegtelenül lényegivé ismételt dolgok újra és újra átéléséhez. Mindenhol csak a háború és háború. Mindegy hová, mert háborúból háborúba. Akkor meg?
(még jó, hogy nem életviteli tanácsokat picsogó divatíró Krasznahorkai;)
Naszóval évente nem olvasok sokat tőle, de ez nem véletlen, mert ilyen könyveket, mint például ez is elég ritkán kíván meg az ember, de ha ha igen, akkor nagyon. Mind a nyelvezete mind az ilyenformán formálódott tartalma egyedi. Narratív stílusban lecsupaszított banálisnak tűnő filozófia.
Melankólia, szokták emlegetni vele kapcsolatban. Jogos, de ahogy például ebben a könyvéven egy visszanézős elmesélési szögből, de mégis élőképszerűen darálja rá az olvasóra a szöveget, az nem hogy elkedvetleníti az olvasót az élettől, hanem éppen felülről tud rálátni egy buborékba szorult pillanatra,(just a minute) ami ahogy kavarog a zárt terében, egyre több részlet tisztállik ki a ködös homályból. De nem is csak úgy egysíkon, hanem egy párhuzamtörténetben lebegteti a háborús illúzión is túl mutató víziót és ezt erősíti mind a regény jelensíkja, mind a levéltári anyagban talált szöveg feldolgozása közbeni múlt idős végidézet egyhangba kottázott végnélkülivé pontatlanított folydogálása.
Korim György a születésnapján rádöbben, hogy mindegy. Ennek megfelelően is tesz és odahagy mindent, elindul semmivé válni úgy, hogy az valami legyen. Negatív regény? Igen, mert ha a remény is fel van adva, mi más lehetne. Oda van minden, hiába is a jó meg a szép és a jóakarat, meg úgy bármi reményt adó érték, úgyis annyi. Mint ahogy Atlantisz. És a részletekben rejlő, véghez futó körforgás, mindig ugyan oda vezet. A befejeződéshez tartó lényegtelenül lényegivé ismételt dolgok újra és újra átéléséhez. Mindenhol csak a háború és háború. Mindegy hová, mert háborúból háborúba. Akkor meg?
(még jó, hogy nem életviteli tanácsokat picsogó divatíró Krasznahorkai;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése